Saját nagymamája dobta ki házából egy hete a két gyermekét egyedül nevelő Kovács Attilát. A férfi utcára került, gyermekeit elvették tőle.
Kovács Attilától egyik pillanatról a másikra elvették két imádott kisgye- rekét, Viktóriát és Attilát.
Boldogságban éltek
– Bea, a gyermekeim anyja előző évben hagyott el egy másik férfiért, egyik napról a másikra – meséli a Fonyodón élő Attila.
– Pedig szép család voltunk, mindketten imádtuk a kicsiket. Akkor mindennap Érdre jártam dolgozni. Aznap még felhívtam Beát, de másnap már csak a hűlt helyét találtam, elköltözött, vitte a gyerekeimet is, szó nélkül – mondja Attila.
A férfi összeroppant a történtek miatt. Gyermekeivel azonban szoros viszonyban maradt, vásárolt nekik, pénzt küldött az anyának, aki viszont egyre jobban elhanyagolta őket:
– A családsegítő szólt, hogy vigyem el a gyerekeket, mert az anyjuk nem hordja óvodába őket, mocskosak és van, hogy éhesek is. Akkor azonnal intézkedtem, a szentestét már nálam is töltötték, a családsegítő kijött, mindent rendben talált, ezt papíron is leírta. Az anya sem tiltakozott, azóta kétszer kereste őket. Mindent meg akartam tenni értük, azt akartam, ne érezzék a hiányát – mondta a férfi. Attila ezért reggeltől késő délutánig keményen dolgozott, majd rohant az óvodába a kicsikért. Viki és Attila mindent megkaptak, édesapjuk ugyanis elvállalt minden pluszmunkát, ha kellett építkezésen robotolt, takarított, vagy gyárban dolgozott, a gyerekek boldogok voltak, a férfi példásan nevelte őket.
Hiába könyörgött
– Nagymamám házában éltünk, aki egyik rokonunknál lakott. Egyik napról a másikra közölte, hogy visszajön, mi pedig mehetünk, ahova látunk. Hiába könyörögtem, hogy legalább egy hetet adjon, hogy új helyet keressek, rögtön fel is hívta a családsegítőket, hogy kidobott minket, a gyerekekkel együtt, vigyék őket. Aznap hívtak is, hogy nem jöhetnek haza velem, az óvodába vigyek ruhákat, mert Vikit és Attilát elviszik. Ahogy az oviba léptem, sírógörcsöt kaptam, a gyerekeim ugyanis boldogan rohantak felém: azt hitték, hamarabb elengedtek a munkából, ami ritka ünnep. Az óvónők is sírva fakadtak a látványtól – magyarázza lehajtott fejjel az apa. Azóta mindent megpróbált, ugyanis harminc napja van lakást találni.
Ma már lakása sincsen
– Az apaotthon dugig van, nem férünk el, azóta is szállást keresek. Soha nem kértem segítséget senkitől, és most sem pénzre várok, dolgozok én keményen! Csak egy olcsó albérletre vagy egy pici, ideiglenes lakáskára lenne szükségem – mondja.
– Én azóta a poklokat járom, de a gyerekeket féltem a legjobban! Csak velem hajlandóak aludni, még a kezüket is fognom kell, nagyon apásak. Nélkülük nincs kedvem élni sem, nem érdekel az élet, ha nincsenek mellettem.
