A halál kapujában IV. rész: Soha nem adom fel!

Mostanában sokszor eszembe jut az esküvőnk. Nem, nem volt leánykérés, hatalmas virágcsokorral és egyéb mázas körítéssel, ahogy az amerikai filmekben szokás. Valahogy természetes volt, hogy összeházasodunk.

Mindketten így éreztük. Az esküvő Párizs XV. kerületében, a polgármesteri hivatalban volt. Ott voltak a gyerekeim, a legidősebb fiam barátnője, a lánytestvérem, a nagybátyám, az apám, meg pár barát. A szertartás után egy étteremben megebédeltünk. Semmi nagy felhajtás, meg cicoma. Egyszerű esküvő volt, de tele szerelemmel.

Azóta is szeretjük egymást. És ezek nem csak szavak. Ez fontos. Nagyon fontos. Hogy érezzem, kellek még ezen a földön valakinek.

A gyerekeimtől napi öt-hat e-mailt is kapok. Amikor kiderült a betegségem, azonnal küldtek egy táblagépet. Ezen keresztül tartjuk a kapcsolatot. Sokat jelent. Megint jobban fáj a vállam. Ez feszültté tesz. Mégis, ha arra kellene válaszolnom, mitől félek jobban, a betegség súlyosbodásától, a fájdalmaktól, vagy a haláltól, egyértelmű lenne, mit mondanék.

A betegséget eltűröm valahogy. Az élni akarás hatalmas bennem. Az ember ilyenkor megtanul küzdeni. És én még itt vagyok. Élek. Ez jár folyton a fejemben… Nem törhetek össze. Nem. Mert szeretnek...

(Vége)