Nevem senki. A személyimbe még azt írták bele: Harmath Zoltán. Öt éve élek az utcán. Időnként pedig egy ablak nélküli konténerben. Az emberek lenéznek, sokan legszívesebben leköpnének. Pedig nekem is vannak érzéseim. Tudok nevetni, sírni, még ha senkire sem számíthatok, és kísértetként bolyongok a városban.
Minden napom egyforma. Reggel hét körül kelek. Ha itt vagyok a konténerben, főzök egy kávét. Megfésülködöm, és irány a belváros. Borotválkozni nem nagyon szoktam, mert akkor kevesebbet adnak. Ha aluljáróban alszom, veszek egy feketét. Reggel sosem eszem. Csak napjában egyszer. Zsíros kenyeret, konzervet. Mikor, mit.
Ha kicsit jobban megy, veszek a Nyugatinál egy pizzaszeletet kétszázért. Néha én is dőzsölhetek egy kicsit. Egészen estig kéregetek. Muszáj dolgozni. Szombaton és vasárnap is. Nincs megállás. Különben mit ennék?
Szórakozás? A napi két söröm. Bort és töményet már nem iszom, mert néhány éve kilyukadt a gyomrom. A doki szerint szerencsém volt, hogy túléltem. Az utolsó pillanatban kerültem kórházba. Sokan vagyunk az utcán. Egyre többen.
Miközben az embereknek egyre kevesebb a pénzük. Néha még én segítek másokon. Múltkor egy idős néninek adtam kétszáz forintot. Nem jó ez így… Bánt, hogy sokan letámadnak: miért nem megy el már dolgozni? Mennék én. Havi 70–80 ezer forintért bármit elvállalnék. Dolgoznék reggeltől estig. Most még bírnám. Nem akarom föladni. De nagyon nehéz. Mennek a napok, a hetek, hónapok. És én még mindig itt vagyok.
Idén remélem, sikerül. Munka és egy kis albérlet. No meg egy kedves nő mellém. Nem kell, hogy bombázó legyen. Csak ne csapjon be, és szeressen. És én is szerethessem.
Még képes lennék normális életet élni. Ha jönne egy jó tündér, még egymilliót kérnék ezek mellé. Nem többet. Jószágokat vennék. Disznókat hizlalnék, majd eladnám őket. Jó kis életem lehetne. Egy biztos, nem akarok az utcán megdögleni. Ha van Isten, nem is fogok...
(Vége)
