Nevem senki. A személyimbe még azt írták bele: Harmath Zoltán. Öt éve élek az utcán. Időnként pedig egy ablak nélküli konténerben. Az emberek lenéznek, sokan legszívesebben leköpnének. Pedig nekem is vannak érzéseim. Tudok nevetni, sírni, még ha senkire sem számíthatok és kísértetként bolyongok a városban.
A magány a legrosszabb… Látom a mosolygó, ölelkező, boldog párokat. Fogják egymás kezét. Összetartoznak. Bizonyára vannak szüleik, testvéreik. Én már a testvéreimmel sem tartom a kapcsolatot. Minek? Még én segítsek rajtuk? Mert ők biztosan nem fognak. Hiányzik a szeretet.
Utoljára öt éve volt barátnőm. Kinek kellenék így? Korábban amikor még kaptam segélyt – nem szégyellem –, elmentem egy olyan nőhöz. Mostanában már ez sincs. Szoktam sírni is. Utoljára úgy egy hónapja. Lecsúszott néhány sör, és közben eszembe jutott anyukám. Meg a gyerekkorom. Mi lett belőlem?
Nyáron csináltam egy marhaságot. Már bánom. Alig jött össze valami a nap végére, én meg éhes voltam. Három rúd szalámit hoztam ki a kabátom alatt egy boltból. Elkaptak. 75 nap elzárásra ítéltek. Kibírom. Ki kell bírnom valahogy!
Egy biztos: tizenévesként nem ilyen életet képzeltem magamnak. Voltak álmaim, céljaim. Szobafestő és mázoló akartam lenni. Saját otthonnal, feleséggel, gyerekekkel. Jelenleg semmim nincs. Csak ez a gyerekkori fotóm és a ruha, ami rajtam van. Szállóra nem megyek, mert reggelre lába kél a pénzemnek. Vagy még a cipőmnek is.
Jó lenne néha szólni valakihez. Megosztani a gondolataimat. Utoljára két hónapja olvastam egy könyvet. Egy telephelyről szólt, ahol egy lány csibéket nevel. Tetszett. De már eltüzeltem. Szeretek főzni is. Kedvencem a rántott hús rizibizivel. Anyué milyen finom volt… Szoktam álmodni is. Jó csajokról. Korábban volt egy 12 éves kapcsolatom, de gyerekünk nem született. Lassan lemondok róla. Egy fiatalabb nőnek már nem kell egy ilyen pasas. Egy kísértet a város közepéről…
(folytatjuk)
