Negyven éve annak, hogy egy fiatal lány legyőzte a halált, újra járni és repülni kezdett. Csoda történt: Veszna Vulovics 10 160 méteres zuhanást élt túl. A horrorról a közelmúltig soha nem beszélt.
Soha nem derült ki, mi okozta az 1972. január 26-i tragédiát. A hivatalos verzió szerint a JAT jugoszláv légitársaság Koppenhágából Zágrábba tartó repülőjét egy terrorista bombája robbantotta fel Drezdától nem messze, egy cseh kisfalu, Srbská Kamenice felett.
A gép huszonhárom utasa és az öttagú személyzetből négyen szörnyethaltak, az egyetlen túlélő az akkor huszonnégy éves Veszna, aki a mosdó közelében lévő széken ült becsatolva. Az volt a hihetetlen szerencséje, hogy a robbanástól széttépett repülő azon része a méteres hóval borított hegy lankájára esett.
Véletlenül szállt fel
Mentés közben egy német férfi talált rá a légikisasszonyra a székéhez csatolva, fejjel lefelé, egy kollégájának holtteste alatt. „Az volt a nagy szerencsém, hogy megmentőm korábban a német sereg orvosa volt” – mesélte a felépülésének negyvenedik évfordulóján adott első interjújában Veszna Vulovics, akinek szinte egyetlen csontja sem maradt épen.
A zuhanás után deréktól lefelé béna maradt. Huszonhét napig tartott a kóma, s további tizenhat hónapig a rehabilitáció, de végül felépült, és a légitársaságnál újra munkába állt. Felépülése óta a legnagyobb tévétársaságok és sztárriporterek kértek tőle interjút, de a BBC riporterétől kezdve Oprah Winfrey-ig mindenkit visszautasított, kivéve a dán tévé újságíróját.
Az interjúból aztán kiderült, a végzetes járatra tévesen, egy névrokona helyett szállt fel. – Tulajdonképpen semmire sem emlékszem, csak az ugrik be, hogy amikor a cseh kórházban magamhoz tértem, az orvosomtól cigit kértem.
Kilenc élete van
– A tragédia emléke a mai napig kísért, elsírom magam, ha rágondolok, gyötör a lelkiismeret, mert túléltem. A rettenetes zuhanás napjának harmincadik évfordulóján elutaztam a helyszínre, de végigsírtam azt a pár napot, s rengeteget sírok ma is minden évforduló közeledtével – mesélte Veszna, aki soha nem ment férjhez, s már nyugdíjasként csak a cicái a társai.
– Magam is olyan vagyok, mint a macska: kilenc életem van, nem úgy, mint barátaimnak, akik emlékeim szerint a tragédia előtti másfél napban kitartóan rótták Koppenhága utcáit, szuvenírt keresve szeretteiknek. Mintha csak érezték volna, hogy soha nem látják már őket. Így utólag visszagondolva már az is eszembe jut, hogy a személyzet tagjai közül csak én voltam teljesen nyugodt.
