Meggyógyult Pocsai Roxána. A májátültetésen átesett kislány küzdelmét az életért bő egy évig kísértük figyelemmel. Szülei az orvosok mellett a Borsnak, olvasóinknak is köszönetet mondtak.
Nagy a gyerekzsivaj a Borsod megyei Berzék kis utcájában. A szerény, ámde takaros családi házban a maholnap hároméves Pocsai Roxána játszik testvéreivel, miközben szülei és nagyszülei boldogan mosolyogva figyelik őket.
Roxi ki-be szaladgál, két ugrabugrálás között harap egy falatot, és máris szalad vissza a testvéreihez.
Tavaly szeptemberben kétségbeesetten hajoltak ágya fölé a szülei a kórházban, és csak álmodoztak erről a pillanatról. A testvéreknek nélkülözniük kellett kishúgukat és szüleiket, akik az életéért küzdő májbeteg picivel voltak elfoglalva. Kiderült: a másfél éves Roxit csak májátültetés mentheti meg, de túl pici ahhoz, hogy itthon vállalják a műtétjét.
A németországi Essenbe kell utaznia a családnak, méghozzá mindkét szülőnek, mert nem tudni, melyikük alkalmasabb donornak. Ám a társadalombiztosító csak a műtétet fizeti, a kinttartózkodásra nem ad pénzt, a berzéki család viszont nagyon szerény körülmények között él. Ekkor írt róluk először a Bors.
Több olvasónk küldött a családnak pénzt, lapunk szerkesztősége pedig 300 ezer forintot gyűjtött össze Roxinak és családjának, hogy a kinttartózkodásukat segítsük.
– Az elmúlt egy évben rengeteg nehézségen mentünk keresztül. Egyedül nem bírtuk volna. Sok olyan pillanat volt, amikor úgy éreztük, hogy a küzdelem teljesen felesleges és reménytelen, de nem adhattuk fel – mesél egykori érzéseiről Gabriella, a kis Roxi anyukája.
– Egy év állandó utazgatás, műtétek sorozata és megszámlálhatatlan álmatlan éjszaka után még mindig csak távoli lehetőségnek tűnt, hogy egyszer együtt, teljes családként fogunk élni otthon, Berzéken. Ezért amikor először azt mondták Essenben, hogy most már tényleg hazamehetünk, nem is akartuk elhinni, hogy ez igaz – idézte fel a hazautazás előtti napokat az édesapa.
Közben Roxána fényképeket szedeget le a polcról, amiken ő látható a kórházban, magatehetetlenül fekve a kiságyban vagy aggódó szülei karjaiban.
Gabi hozzáteszi: amíg Roxival kint voltak az esseni kórházban, számos családot láttak összeroppanni. Előfordult, hogy egy gyermeket sürgősségi mentővel behoztak a klinikára, és a kapuban közölték a szülőkkel, hogy a kicsi útközben meghalt.
– Hiába próbálja az ember tartani magát, amikor látja, hogy hogyan vesztik el más szülők a gyermeküket. Ugyanakkor nagyon erős volt az összetartás a családok között. Több magyar családdal megismerkedtünk, akik hasonló cipőben jártak, mint mi. Nagyon sok támogatást kaptunk tőlük, akárcsak a barátainktól, a magyar és a német orvosoktól, és természetesen a Borstól, és a lap olvasóitól is. Mindenkinek nagyon köszönjük! – hálálkodtak a szülők.
Arra most már nevetve emlékeznek vissza, hogy a hazaindulás előtt nagy izgalmukban elnézték az órát, és lekésték a Budapestre tartó gépet. Akkor ismét az I. sz. Gyermekklinika osztályvezetője, dr. Szőnyi László sietett a segítségükre: elintézte, hogy hazajussanak.
Bár Roxi remélhetően most már otthon cseperedhet tovább, hetente kell kontrollra járnia Budapestre. Egyelőre nagyon kell vigyázni, nehogy elkapjon valami betegséget vagy megfázzon, mert még gyenge az immunrendszere, és érzékeny az új máj. De – ahogy a szülei mondják – végre látják az alagút végén a fényt. S a legbiztatóbb, ami a nehéz időkben is sokat segített: Roxi élni akarása. Ő maga is mindent megtesz, hogy meggyógyuljon: énekel, táncol, szaladgál, rengeteget nevet, és olyan jó étvággyal eszik, mint még soha.
