Majdnem örökre elnyelte az Atlanti-óceán, mégis újra tengerre száll Rakonczay Gábor. A hajós őszintén mesél megszállottságáról, halál közeli élményéről, léket kapott házasságáról.
Még ha a körszakálla utal is a tengeri életmódra, nem az a klasszikus tengeri medve alkat. Ránézésre nehéz elhinni, hogy legyőzte az Atlanti-óceánt, s a világon elsőként önnek sikerült kenuval megtennie a hatalmas távot. Sokan nem is hiszik, holott a teljesítményét a Guinness-bizottság hitelesítette.
A GPS-em meghamisíthatatlan műholdas adatai alapján az egész utam végig követhető, és a hajós szakma sem kételkedett egy percig sem a szavamban. Igazából nem foglalkoztatnak a kétkedők, magamnak akartam bizonyítani, és sikerült.
Még ha utána őrültségnek is gondoltam az egészet, ma már egyetlen percéről sem mondanék le. Holott a nyolc percig fejjel lefelé hánykódó kenu mellett egészen hosszú halál közeli élményben volt részem. S amikor végre kimentettem magam, s szembesültem azzal, hogy szinte mindenem tönkrement vagy odaveszett, két héten át csak fél napokra mertem előre nézni, csak 12 órás távokra terveztem a túlélést.
Olyankor az ember nem foglalkozik részletkérdésekkel, hogy több mint tíz kilót fogyott, leestek a körmei, vagy heteken át ugyanabban a vizes ruhában van. Hiába voltam esélytelen, megcsináltam, még ha a kikötéssel nem is ért véget a próbatétel. A szárazföldön hónapokig küzdöttem azért, hogy sikerüljön éjszakánként 3–4 órákat egyhuzamban aludnom.
Ám ez is kellett ahhoz, hogy megtapasztalva higgyem és valljam: ha az ember igazán akarja, nincs olyan nehéz helyzet, amin ne lehetne változtatni.
Mondja ezt egy válás után?
Nem a transzatlanti kenus expedíciómra ment rá a házasságom, bár úgy hittem, azzal csak javíthatok a dolgokon, de tévedtem. Mai fejjel tudom, két-három éven belül mindenképpen elváltunk volna, akkor is, ha nem kelek útra, ám a túrám csak közelebb hozta az elkerülhetetlent.
Csodálatos időket éltünk meg együtt Vikivel, amiért mindketten hálásak vagyunk egymásnak. Ugyanakkor elfogadtuk, hogy ennek vége. Barátokként váltunk el egymástól, de az új könyvemet már nem vele közösen adtam ki. Ahogy az is biztos, hogy a 2015-ös transzatlanti evezős versenyen sem ő lesz a földi „irányítóközpontom”.
Van, ami úgy romlik el, hogy nem lehet megjavítani. Nehéz időszakon vagyok túl, de ezáltal enyém a tudás és megtapasztalás, hogy nemcsak az óceánban voltam képes megmenteni magamat, de a szárazföldön is.
Sokan aggódnak önért, különösen Erőss Zsolt tragikus halálának árnyékában. Miért kell újra kihívnia a sorsot önmaga ellen?
Személyesen ismertem Zsoltot, s az ő tragédiája kapcsán megdöbbentett, milyen furcsa is az emberek halálhoz való viszonya. Zavart, hogy csak élete utolsó tíz órája lett a központi téma. Mintha az egész addigi életét és tetteit elfelejtették volna. Akkor megfordult a fejemben, hogy bizony lehet, velem sem lenne másképp, de valójában csak magamért vágok neki a tengernek.
Bizonyítok magamnak, menekülök az álszent világ elől, ám amik igazán hajtanak, azok olyan bennem lévő dolgok, amikre átélhető, megtapasztalható válaszokat keresek. Ehhez pedig szó szerint be kell dobnom magam a mély vízbe. Odakint tengernyi időm van tisztán, zavaró ingerek nélkül gondolkodni, rácsodálkozni, helyt állni, túlélni. Őszintén szólva baromi önző dolog elhajózni.
Éppen ezért azzal nyugtatom a lelkiismeretemet, hogy az így szerzett megtapasztalásokat egyetemi előadásokon továbbadva másoknak is tudok erőt, lökést adni, hogy megvalósítsák mindazt, amihez a saját életükben komoly bátorság kell. Szerencsére szép számmal kapok pozitív visszajelzéseket.
Fontos, hogy visszavárják?
Nagyon. Bár családban, gyerekekben egyelőre nem gondolkodom. A szerelem tengere helyett most inkább a valódi tengerre vágyom, s arra, hogy lelkileg is jó szelet kívánjanak.
