Vissza az életbe – vallomás 4. rész - Koppány egy elkeseredett pillanatában véget akart vetni az életének: mérget ivott. Kómába került, hónapokat töltött kórházban. Az átélteket azért osztja meg a Bors olvasóival, hogy mindenkit visszatartson az ostoba lépéstől.
Miután kiszedték az utolsó csövet is belőlem, elhárult minden fizikai akadály az előtt, hogy talpra álljak, és végre mozogni tudjak. Ebben az első segítségem egy viccesen taxi-felirattal díszített tolókocsi volt. Erre támaszkodva tettem meg az első lépéseimet a kórteremben, azután a folyosón. Szép lassan kimerészkedtem a kórház udvarára, ahol ismét magamba szívhattam a friss levegőt. Elmondhatatlanul finom volt érezni a napsugarak melegét, nézni a kék eget. Átértékeltem mindent az életemben, és végre helyükre kerültek a dolgok. Most láttam meg ismét, hogy mi az, amit majdnem elveszítettem.
Napról napra apró sikerélményeknek örvendhettem. Gézből font kötelet rögzítettek az ágy végéhez, ezzel végre önállóan fel tudtam húzni magam, és segítség nélkül felültem az ágyamban. Néhány nappal később lábra álltam, és a tolókocsira támaszkodva elmentem egészen a vécéig. Minden egyes lépés apró sikert jelentett. Megmozdult a karom, és még nehezen ugyan, de a számhoz tudtam emelni a kanalat. Kezdtem ismét embernek érezni magam.
Az első kudarc a folyosó végén lévő fürdőszobában ért. Reggel a nővér megkérdezte, ki tudok-e menni önállóan fürdeni, mire rávágtam: persze. A tusolóban, ahogy talpra akartam állni, nem engedelmeskedett a lábam. Földre rogytam. Óriási küzdelem és fájdalmak árán tudtam magam visszatornázni a tolókocsiba, de sikerült. Ez a kudarc nem tört le, harcoltam, dolgoztam érte, hogy sikerüljön az újabb és újabb lépés.
Mindez meghozta gyümölcsét. Egyre gyakrabban sétáltam a kertben, és egyre többet ettem. Közel húsz kilót fogytam meggondolatlan pillanatom óta, ezt mielőbb vissza akartam szedni. A napjaim fénypontja pedig a folyosó végéről hallható csizmakopogás volt: végre elújságolhattam, milyen hatalmas lépéseket tettem meg ismét a gyógyulásom felé. Mindig erőt és lendületet tudott adni a következő napra. Odafigyelt rám, mindenkinél jobban tudta, mire vágyom. Hozta a kefirt – amiért hisztérikusan rajongani kezdtem – és a pogácsákat. A mai napig mosolyt csal az arcomra, ha magam elé idézem, ahogyan előszedte a táskájából az aznapi muníciót.
(Folytatjuk)
