Koppány egy elkeseredett pillanatában véget akart vetni az életének: mérget ivott. Kómába került, hónapokat töltött kórházban. Az átélteket azért osztja meg a Bors olvasóival, hogy mindenkit visszatartson az ostoba lépéstől.
Egy ember életében többször eljön az a pont, amikor úgy érzi, hogy minden összedőlt körülötte, és nem talál kapaszkodót. Többféle úton elindulhat ilyenkor. A legszélsőségesebb, ha úgy dönt, feladja földi létét. Mint én is.
A végzetes tettet segélykérések tucatja előzi meg. Kétségbe voltam esve, azt akartam, hogy valaki felfigyeljen rám. De senki nem vette a vészjeleket.
Úgy éreztem, minden kapu bezárult, senkitôl nem számíthatok többé segítségre. Az, amit az öngyilkosság indítékának neveznek meg később: a magánéleti válság, a csalódottság. A pénzhiány csak az utolsó csepp a pohárban. Valójában úgy éreztem, semminek nincs már értelme.
Egy pillanat alatt születik meg az elhatározás. Korábban eljátszottam már a gondolattal, vettem is ezt-azt. De valójában nem gondoltam komolyan. Egy hirtelen ötlettől vezérelve használja az ember a bekészített vagy keze ügyébe kerülő szert vagy eszközt. Egy másodperc műve az egész.
Amikor megtettem, vártam a végzetes pillanatot, amikor eljön értem a halál. Addig is emlékeztem a múltra, és követtem a velem történő eseményeket. Érdekes, a fájdalomra nem emlékszem. Aztán egyszer csak elveszítettem a fonalat, eljött a sötétség. Később kezdetét vette az utazás. Álmok és emlékek szülnek meg nem történt, de annál élethűbb történeteket, miközben a külvilág felől is érkeznek ingerek.
Azt gondolják az emberről, hogy magatehetetlenül fekszik, és nem érzékel semmit. De nem így van. A legfurcsább, hogy ezekben az álmokban összemosódik a múlt és a jelen. Az a jelen, amit a kívülállók szerint nem is érzékel az ember, pedig ők is részesei az álomnak.
Furcsa utazásokat generált az agyam ebben az állapotban. Érzékeltem, hogy tehetetlenül fekszem. Hallottam a súlyos mondatokat: azt latolgatták az orvosok, mennyi esélyem van a túlélésre. Eljutott hozzám: nem sok. Hallottam, ahogy csipog a gép a szívverésem ütemében. Egyre lassabban. Tehetetlenül vártam, hogy egyszer csak elhallgat, és nem zavarja álmaimat az életet jelző hang.
De ekkor önkéntelenül küzdeni kezd a lélek, szembeszállva a testtel az életben maradásért. Ezt átélni olyan, mintha én diktálnám a szívnek az ütemet, és kényszeríteném ki belőle a dobbanásokat! Az élni akarás erősebbé válik, mint valaha. Küzdök, amíg meg nem nyertem az első csatát!
(Folytatjuk)
