Nem hibáztatok senkit, aki azt mondja, hogy ez a világ sötét és reménytelen, hogy kiveszőben a szolidaritás, a tisztelet, hogy az embereket az önzés, a törtetés, na meg persze a pénzsóvárság hajtja, és a túlélés farkastörvényei minden értéket felülírnak.
Sajnos az egymástól való elidegenedés, az érdektelenség, a türelmetlenség valóban egyre nagyobb teret nyer ebben a nagy XXI. századi forgatagban, de higgyék el: még nem veszett el minden.
Például a Bors február 25-i „kísérlete” szívmelengető pillanatokat hozott. Olyanokat, amelyek a pesszimisták hitét is visszaadhatják. Munkatársaink egy tízéves kislány, Lilla közreműködésével azt tesztelték: vajon hányan próbálnak segíteni az utcán ücsörgő, kabát nélkül didergő gyermeken.
És lássanak csodát, sorra álltak meg fiatalok és idősek, férfiak és nők, hogy megkérdezzék Lillától: bajban van-e? A legmeghatóbb jelenet főszereplője egy hajléktalan férfi volt. A földönfutó saját takaróját ajánlotta a vacogó kicsinek.
Segíteni. A szó talán súlytalannak tűnhet, miközben naponta hallunk híreket beteg gyerekek pénzét lenyúló alapítványokról, kamaszlányokat futtató bűnszervezetekről, felnőttekről, akik pont az oltalmuktól függő apróságokat zsákmányolják ki. De most újra bebizonyosodott: az emberek képesek segíteni, a többségben igenis ott lakozik a jó, a többség igenis tudja, hogy mi fán terem a felebaráti szeretet.
Persze nem árt ezt néha tudatosítani, az emberek fejébe verni, s a Bors kis „színjátéka” erre tökéletesen megfelelt. Segítséget kapni jó, de adni legalább akkora öröm. A Vörös Oroszlán szerzője, Szepes Mária valahol ezt írta: „Egy ember soha nem magányos, ha érdekli egy másik ember sorsa. Segíteni mindig lehet, mindig lehet egy kicsivel többet adni.”
