Bátorfi: az öcsémre vagyok a legbüszkébb

Emlékszik, mikor volt először válogatott?

Az évszámokkal bajban vagyok, de erre igen. Egy német nemzetközi bajnokságon, 1983-ban dobtak a mélyvízbe. Szerencsére, nem fulladtam bele, évekig lubickoltam.

Szemtelenül fiatalon lett kontinensbajnok…

Prágában alig voltam tizenhét. Sokszor feltették a kérdést, melyik eredményemre vagyok a legbüszkébb. Erre az első aranyra, megalapozta a további kar­rieremet. Mindig szerettem dolgozni, sokat tréningeztem, a BVSC termébe édesapámmal akkor érkeztem szervát gyakorolni, amikor a többiek már otthon vacsoráztak. Meg is lett az eredménye: mindenki rettegett az adogatásaimtól.

Napokon át kerestük, hová tűnt? Tudjuk, hogy Németországban él és dolgozik.

Igen, ott élek, de mindig magyar maradok. Világpolgár vagyok, mindenhol otthon érzem magam. Mindegy, hogy az olasz válogatott kispadján ülök, vagy a német kisvárosban, Langweidben ütöm a labdát. De Münchenben érzem legjobban magam, a Bayern kis pingpongozóival, az utánpótlással foglalkozom. Hétközben, amikor edzést tartok, nem veszem fel a telefont. Csak a hétvégén vagyok elérhető.

Langweidtől szép ajándékot kapott… 

Ma is elszorul a szívem, ha eszembe jut, hogy a teremhez vezető, név nélküli utcácskát rólam nevezték el, ezzel köszönték meg, hogy tizenöt évig a csapatban játszottam.

Az olimpiáról mi jut eszébe?

Két dolog. Az egyik egy fájó emlék. Hiába jutottunk Tóth Krisztivel a legjobb négy közé, nem kaptunk érmet, mert érthetetlen módon le kellett játszani a bronzmérkőzést. A másik örömteli: a lányok kijutottak Tokióba. Számomra a legnagyobb büszkeség, hogy Zoli öcsém szövetségi kapitányként – bátor döntésének köszönhetően a 44 éves  Fazekas Marcsit bevetette a selejtezőn – bravúrt ért el a csapattal.

Itthon mikor találkozhatunk Bátorfi Csillával?

Ha minden igaz, két hét múlva, az asztalitenisz Pro Tour-versenyen.