Kautzky Armand válásáról mesélt: „Az is lehet, hogy egyedül maradok”

Kautzky Armandot sok helyről ismerhetik a nézők: színházi színészként, bemondóként, szinkronszínészként és műsorvezetőként is sikeres karriert épített. Felnőtt gyermekeire nagyon büszke, készül a nagypapaságra is, sőt a válása sem szegte kedvét: nyitott egy új párkapcsolatra is.

Kautzky Armand válásáról mesélt: „Az is lehet, hogy egyedül maradok”

A színházi évad nagyon hosszúra nyúlik, de ilyenkor, nyáron, azért van egy nagyobb szünet. Mennyire fáradtál el az elmúlt időszakban?

Speciális életem és munkabeosztásom van. Soha életemben nem kérvényeztem vagy írattam ki magamnak szabadságot – kezdte a hot! magazinnak Kautzky Armand. Soha nem számoltam, hány napom van még, amit kivehetek, mert – a pedagógusokhoz hasonlóan – a színházban is véget ér az évad valamikor június elején vagy közepén. Onnantól tulajdonképpen augusztus végéig, szeptember elejéig tart a nyár – attól függően, hogy benne vagyok-e az első darabban. Ezt megfűszerezi a nyári színházi és szabadtéri előadások. Kell is a nyár, mert – és ezt nem panaszként mondom, hanem büszkeségből – nagyon sokat dolgozom, és sokfélét.

Hogyan pihened ki magad ilyenkor?

Ami ennek a nyárnak az újdonsága, hogy szeretnék kicsit kevesebbet dolgozni. Már egy ideje úgy döntöttem, hogy háromfelé osztom a nyarat: a Balaton, a tenger és egy városnézésre szánt utazás. A fiam születése idején vettünk egy balatoni házat. Ide lejönni nekem egy igazi visszavonulás minden nyáron. A gyerekeimnek már saját baráti társaságuk van, ezért mostanában inkább egyedül vagyok lent. Most is épp egymást váltottuk a nyaralóban. Azért a közös tengerparti nyaralás sem maradt el: nemrég jöttünk haza Isztriáról, ahol hat napot töltöttünk a fiammal és a lányommal. Augusztus második felében Párizsba, Versailles-ba és Givernybe megyek az impresszionisták nyomába. Utána pedig talán megint belefér egy kis Balaton.

Kautzky Armand szinkron nélkül nem néz meg semmit

A színház mellett nagyon sokan a hangodról ismernek. Te hogyan tekintesz erre az ismertségre? 

Ez a hivatásom és az életem része. Közel negyven éve dolgozom a színházban és a médiában. A mai napig sokszor visszafordulnak az utcán az emberek, ha meghallják a hangomat, ami persze jólesik. Összességében ez a munkaeszközöm. Olyan, mint az asztalosnak a gyaluja: vigyázok rá, csiszolgatom. De ami még fontosabb a felismerhetőségnél: az, hogy szeretik a hangomat.

Mit gondolsz arról, hogy a fiatalabb generáció sokszor már eredeti nyelven nézi a filmeket? Hogyan látod a szinkron jövőjét?

Nálunk egy komoly szinkronkultúra alakult ki az évtizedek során, ami sok országban nincs meg. Őszintén szólva én fogyasztóként is szinkronpárti vagyok. Ha fáradt vagyok, leállítom a filmet, ha nincs szinkronja. Olvasás közben lemaradok a színészi játékról, tekintetekről, gesztusokról. Ráadásul a szinkron a magyar gondolkodásmódra és dialógusokra szabja a művet.

Kautzky Armand „Lelkileg úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt”

Említetted, hogy nagyon sokat dolgozol. Most is egyik helyről a másikra rohansz. Az elmúlt év­tizedekben mennyire tudtad összeegyeztetni a magánéletedet és a karrieredet?

Erről a családomat kellene megkérdezni. Én a magam szemszögéből úgy éltem meg, hogy megvolt a balansz. Mindig azzal kompenzáltam, hogy a nyár ­viszont teljesen szabad. Mondok egy példát: én ­nagyon keveset fürdettem a gyerekeket, és nem én olvastam az esti mesét, mert olyankor dolgoztam. Viszont reggel sokkal szabadabb voltam, ezért sokszor én vittem őket iskolába vagy ahová éppen kellett. Lelkileg úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt, de azért a hivatásom néha közbeszólt. Amikor színházi szerződésem volt, ha beugrás volt este, akkor menni kellett, akármilyen családi vacsora volt betervezve. Kicsit olyan ez, mint a nő­gyó­gyá­szok­nál: ha szül a pá­ciens, akkor az opera közepén is fel kell állni. Ebből tartom el a családot, és ezt el kell fogadni.

A gyerekeid már felnőttek, és nem a művészi pályát ­választották. Volt benned vágy, hogy esetleg ők is ebbe az irányba menjenek?

Az én szüleim sem erőltették az én pályámat, sőt, inkább le akartak beszélni róla, de látva a rendíthetetlenségemet, végül támogattak. Mivel a gyerekeimnél nem láttam ezt a belső kényszert, egyáltalán nem bántam. A kislányom, Lucia még keresi magát, turizmus-vendéglátás szakot végez éppen. A fiamat, Armandot pedig a történelem, a politika és az államtudományok érdeklik, ő a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanul. De számomra nem az a fontos, hogy a szakmájukban mennyire sikeresek, hanem az, hogy emberileg milyen magas minőséget kép­viselnek. Ebben szerencsére mindkét gyermekem jól teljesít.

Ha a hivatásukban nem is, de összességében hasonlítanak rád? 

Bizonyos értelemben igen, néha egészen ijesztő módon! Dehát ez így természetes. A fiam gesztusaiban például az apámat látom visszaköszönni. Egészen kísérteties! Ahogy érnek, egyre több a genetikai örökség, egyre több ilyet vélek felfedezni.

„Már nem tudok olyan lenni, mint harmincévesen”

Több mint négy éve váltatok külön a feleségeddel. Akkor azt nyilatkoztad, tanulnod kell az egyedülállóságot, de nyitott vagy. Hogy állsz most ­ehhez a kérdéshez?

Alapvetően nyitott ember vagyok. Az életre úgy tekintek, mint egy hosszú folyosóra, ami tele van nyitott ajtókkal. Nem zárok le semmit. Ugyanakkor ahogy halad előre az idő, egyre nehezebb valaki elfogadása, befogadása. Ez ambivalens érzés, mert azt hinné az ember, hogy minél idősebb, annál inkább vágyik valakire, hogy legyen egy társa, de közben egyre nehezebben talál és egyre nehezebben fogad el valakit maga mellett.

Van benned félelem attól, hogy egyedül maradsz?

Az élet nem egy horrorfilm. Igen, az is lehet, hogy egyedül maradok, és akkor így kell folytatnom az utamat, így kell teljes életet élnem. De közben attól is tartok, hogy mi van, ha találok valakit, és esetleg nem felelek meg. Eléggé maximalista vagyok az élet minden szempontjából. Hiszen már nem tudok olyan lenni, mint, mondjuk, harmincévesen. Már nem vagyok elég fitt, nem vagyok olyan rugalmas, nem vagyok olyan érdekes, mint fiatalabb koromban voltam.

Ahogy említetted, a gyer­me­keid már fel­nőttek. A fiad 25 éves, a lányod pedig 23. Vágysz már unokákra?

Nem nekem kell gondolkodnom rajta, de természetesen foglalkoztat a nagyszülőség. A gye­re­keim szempontjából még korainak tartom, de nyitott vagyok rá.

Milyen nagypapa lesz Kautzky Armand?

Szerintem nagyon jó. Szeretem a gyerekeket, a tanítást is azért kedvelem, mert átadhatom a tudást. Hiányzik, hogy az életbeli kis bölcsességeimet megoszthassam valakivel. A gyerekeimnek, amit lehetett, azt átadtam.

„A lelkem hármasával ugrálna a lépcsőfokokon”

Sokan automatikusan az eleganciával, a kifinomultsággal és a klasszikus férfiideállal azonosítanak téged. Nemrég múltál 61 éves. Holly­wood­ban láthatjuk, hogy a világsztárok mindenféle módszerekkel küzdenek az öregedés ellen. Téged mennyire aggaszt az idő múlása?

Nagyon jó kérdés. És nagyon köszönöm is ezt a kérdést. Ez tulajdonképpen napi probléma az életemben. Nem a hiúsági ­része miatt, mert azzal nem nagyon tudok mit kezdeni: az idő múlását el kell fogadni. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, de az a kisugárzás, ami az embernek van – az úgynevezett férfierő –, idővel kopik. Már nem azt mondják, hogy „Jaj, de jó ­férfi!”, hanem átnéznek rajtad, vagy eljön az az idő, amikor már azt mondják: „Nem tetszik leülni?”. Ez először sokkoló. Olyan, mintha beengednének a csatába, viszont nem lenne kard a kezedben: a régi fegy­vered már nincs meg. Ezért mondom, hogy ez egy napi ­feladat: naponta gyakorlom, szembesülök vele, és próbálom elfogadni. Ugyanez igaz a mozgásra is. Egy 30 éves ­ember kettesével szalad fel a lépcsőkön, én meg már egye­sével megyek – vagy inkább lifttel. De a lelkem közben nem kettesével, hanem hármasával ugrálna a lépcsőfokokon! Ezt a kettőt kell szinkronba hozni és összehangolni úgy, hogy egyik se sérüljön.