Mándoki László: Szörényi Levente, Bródy János, és Demjén Ferenc is világszínvonal fölött alkottak

Mándoki László egyszerre pesti zsivány, német rocklegenda és amerikai világsztár. Ez a három „elem” pedig csak számára különválasztható. A tágabb környezete nehezen tudja értelmezni, de pláne egybegyúrni identitása szilánkjait. Mándoki László most a Borsnak mesélt múltról, jelenről és a szerepéről abban, hogy legyen jövőnk is. 

Mándoki László: „Jeleztem nekik, hogy valójában magyar vagyok...”

Bors: A Rock & Roll hírességek csarnokában helyet kapni talán a műfaj egyik legnagyobb elismerését jelenti. Kik azok az elődök, akik fiatal éveiben példaként jártak Ön előtt? 

Mándoki László: Sokan, nagyon sokan vannak, akik előtt most volt is szerencsém tisztelegni. Kezdhetném akár Jack Bruce-szal, a legjobb barátaim közül Ian Andersonnal, Al Di Meolával vagy a Toto zenekarral – de megemlíthetném Manfred Mannt is. Számomra, pesti srácként ez egy hatalmas megtiszteltetés. Elismerése a mögöttünk álló harminc évnek, bár tény, hogy a Rock & Roll Hall of Fame leginkább a Mandoki Soulmates utolsó lemezére figyelt fel. Előző nap a múzeum igazgatója körbevezetett, és átbeszéltük az ünnepség menetét. Közben megjegyezte, hogy én vagyok az első német, aki bekerült a csarnokba. Én pedig jeleztem neki, hogy valójában én magyar vagyok, bár ebben a tekintetben is első…

Én magyar szívvel játszom a világ színpadain és ezt minden hangban hallani lehet. 

Bors: Finoman szólva is furcsa világot élünk. Elég, ha „csak” a szomszédunkban zajló háborúról beszélünk. Ilyenkor a zene ereje felértékelődik. Ön érzi a saját felelősségét abban, hogy mit üzen a zenén keresztül? 

M. L.: Az utóbbi évtizedekben, ha valamilyen díjat, elismerést kaptam, mindig azt mondtam, hogy nem igazán én írom a dalokat. Azokat ugyanis az élet írja. Én csak azt a lehetőséget kaptam meg, hogy lejegyezzem a világban zajló eseményeket és zenei köntösbe öltöztessem azokat. 1989-ben, pont mi, illetve sokkal inkább ti, magyarok (hisz én kint a biztosból lehettem csak oly büszke) kivertétek az első téglát a berlini falból... Akkor és ott, ragyogott ránk a béke, a szeretet és a szabadság fénye. Ott volt a lehetőség Európa előtt, hogy egy szebb, igazabb jövőt építsünk az utánunk jövő generációknak, de most úgy látom, hogy az iránytű elveszett. Pontosan erről szól a Memory of Our Future című lemezünk is. A dalaink arról szólnak, amik összekötnek bennünket, és nem azokról a dolgokról, amik szétválasztanak. Mert a zene nekem mindig is közös nyelv volt: a remény, a béke és az emberi méltóság nyelve. Hiszem, hogy a dalaink emlékeztethetnek arra, honnan jövünk, és segíthetnek abban is, hogy merre tartunk.

„Soha nem küldeném a fiamat egy háborúba”

Bors: Ha leülhetne néhány percre a világ alakulását jelenleg befolyásolni képes legnagyobb vezetőkkel, mit mondana nekik?

M.L.: Azt, hogy helyezkedjenek bele egy pillanatra az én nézőpontomba, ami nem más, mint egy édesapa perspektívája. Elmondanám nekik, hogy én soha nem küldeném a fiamat egy háborúba csak azért, mert ők nem akarnak, vagy tudnak leülni egymással egy asztalhoz, hogy átbeszéljék a vitás kérdéseiket. Ez ennyire egyszerű…

 Egyetlen dal sem születhet gyűlöletből, csak abból, ami összeköt: az együttérzésből, a szeretetből, a béke vágyából. 

Bors: Mit jelent ma magyarnak lenni a nagyvilágban?

M.L.: Egyedülálló kulturális örökséget hordozunk a szívünkben és a lelkünkben. Itt vissza is kanyarodnék a Rock & Roll hírességek csarnokához. Az ünnepi beszéd első felében a szerzeményeimet, a zenei kompozíciókat, a hangszerelést méltatták. Majd a végén kitértek arra a különleges szövegvilágra, ami engem jellemez. Itt tették hozzá, hogy biztosan nekem is Bob Dylan a példaképem. Én ráztam a fejem és bedobtam Dusánt, Bródyt, Demjént, Arany Jánost, Ady Endrét és Radnóti Miklóst. Elmondtam nekik, hogy a névsor első felében magyar rockköltőket említettem, majd költőket soroltam, akik meghatározták az én munkásságomat, és akik a világszínvonal fölött írtak és írnak. Angolul és németül írok ugyan, de magyarul gondolkodom, és ez lehet a dalszövegeim sikerének a kulcsa. A magyar nyelv nekem nem csak anyanyelv, hanem érzelmi anyag is, ebből formálom a gondolataimat, még akkor is, ha más nyelven írom le őket.

Mándoki László: „A hétköznapibb emberi kapcsolatok nehezebben terhelhetőek”

Bors: Egy zenész számára nagyon fontos a nyugodt, stabil hátország. Önnek kik biztosítják ezt? 

M.L.: Az én hátországomat két részre kell osztani. Az otthonom, másfél kilométerre van a stúdiómtól. Ott élek a gyermekeimmel, akiket annak idején az iskolába kenuval vittem. Ők a születésük óta a gerincét adják az én életemnek. Ők úgy beszélnek magyarul, mintha itt születtek volna. SMS-t is magyarul írnak. Komoly inspirációt jelentettek és jelentenek számomra ma is. Csodálatos, hogy mennyit tudok tanulni tőlük. A kicsi, a legcsodálatosabb zenész, akit egyáltalán ismerek, de mind benne voltak a zenekarban, már pici koruk óta. Mellettük pedig ott van a stúdiós csapatom, hangmérnököm, zenészeim, akik közül, ha engem kiveszel, harminc év lesz az átlagéletkor. Ők azok, akik a zenei életemet tartják a hátukon. Van dolguk éppen elég, hiszen, ha Németországban eltöltesz egy napot, lépten-nyomon belebotlasz a közös munkáinkba. Ha beszállsz egy Audiba és megnyomnod a gombot, megszólal az üdvözlő zene, és vannak még helyek, ahol a mi zenénk fogad, és ott a Bayern München indulója, de említhetném Németország legsikeresebb telenovelláját is, ami huszonkét éve fut.

Ők nemcsak munkatársak vagy családtagok, ők az életem részei. Mert a zene számomra soha nem egyéni teljesítmény volt, hanem közös lélegzetvétel azokkal, akikkel együtt vagyok. 

Bors: Rengeteg világsztárral ápol baráti kapcsolatot. Van köztük olyan, akit felhívhat, ha éjjel lerobban mondjuk a tengerentúlon?

M.L.: Tulajdonképpen csak a legnagyobb neveket tudnám hívni, ha bajba kerülnék. Bármikor gondom volt az életben, mindig a legnagyobb hírességek voltak azok, akik azonnal ugrottak. Van egyfajta kimondatlan szövetség ezen a szinten, ami magától, szinte automatikusan működik. Ha valakit említenem kéne, akkor Ian Andersont és Al Di Meolát mondanám, de a sor hosszan folytatható és természetesen ez az elkötelezettség oda-vissza hat és működik. Az az őszinte igazság, hogy a hétköznapibb emberi kapcsolatok nehezebben terhelhetőek, hiszen a gondok a mi világunkban más léptékűek és irányúak. A megoldásukhoz pedig az kell, hogy ugyanazon az úton járjunk. Ez a szövetség nem a hírnévre épül, hanem a kölcsönös tiszteletre és a közös értékekre. Amikor egy színpadon állunk, vagy egy stúdióban alkotunk, ott nincs hierarchia, csak zene van, és az a fajta emberi mélység, amit a világ legtávolabbi pontjain is felismerünk egymásban.