Horváth Charlie: „A feleségem örökké hiányozni fog”

Charlie-t balett-táncosnak szánta az édesanyja – zenész-énekes lett, méghozzá élvonalbeli. Bejárta a világot, dolgozott hajón, szerepelt filmekben, együtteseket alapított, koncerteket adott, számos szakmai és állami kitüntetést kapott. A fia, Ákos (AXL) ugyancsak zenész. Az unokája, Erik 12 éves. Az énekes interjú adott a hot! magazinnak.

Néhány nap múlva lesz a születésnapod. Gyerekkorodban hogy ünnepelt ilyenkor a család?

Nem nagyon emlékszem különösebb ünneplésre. Amikor négy és fél évig a balettintézet kollégiumában laktam a Gellért-hegy oldalában, pláne nem. Szükséglakásban laktunk – a kollégiumban jobbak voltak a körülmények. Anyuka minden szombaton megjelent a tiszta ruhákkal. Már ott is foglalkoztam zenével, trombitáltam. De a tánczene soha nem érdekelt. Aztán egészségi okokból abba kellett hagynom a balettet, gimnáziumban érettségiztem. Tizenhét évesen már zenekarunk volt.

Ha nem a tánczene vonzott, akkor micsoda?

A dzsessz, amitől nagyon sokan megriadnak. Két születésnapi koncertet is adok november 2-án és 3-án. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a világ egyik legjobb együttesével, a Budapest Jazz Orchestrával léphetek fel az első este. Óriási anyagból merítünk. Úgy tűnik majd, mintha Las Vegasban lennénk: szépen terített asztaloknál vacsoráznak a vendégek a Cséki Kálmán duó hangulatos zenéje közben. Nem tartok attól, hogy koccannak a tányérok, zörögnek a villák-kések, mert csak a fogások elfogyasztása után kezdődik a koncert. Játszunk majd Frank Sinatrát, Blood Sweat and Tears-dalokat…

Akkor lesz My Way meg New York, New York?

Biztosan lesz. És sztárvendégként Tóth Vera meg László Attila is, a második estén pedig – koncert körülmények között – Kovács Katival lépek fel a Budapesti Kongresszusi Központban, életünkben először egy színpadon, a best of dalaimmal és azokkal a barátaimmal, a Charlie Band tagjaival, akikkel évtizedek óta együtt játszom: a legjobbakkal. Mindig tehetséges zenészek vettek körül. Soha nem a pénzről szóltak a fellépéseink – mindig a jó zenéről.

„Mindig másért volt jó”

Ha nem is a pénzről szólt a pályád, de azért meg is kellett élned, hiszen családod, kisfiad volt. A Decca, az Olympia és a Generál után – mint a legtöbb zenész – Afrikától a skandináv országokig kerested a lehetőségeket. Hol érezted magad a legjobban?

Mindig másért volt jó. Jugoszláviából mentünk Afrikába, voltunk Spanyolországban, Svájcban, Dániában, Izlandon, az oroszoknál, az NDK-ban, Dubajban, 5000 férőhelyes színházteremben léptünk fel a Stockholm és Helsinki közötti komphajón. Mindenütt imádtak és visszavártak bennünket. Itthon bezzeg nem segített senki – akkor kellett volna mellénk állni, amikor megalakult az Olympia együttes.

Nem hiányzott nagyon a család? Nem féltett a szépséges feleséged, az iparművész Széles Kati?

Dehogynem hiányzott. Amikor jöttünk haza repülővel, autóval, hoztuk az ajándékokat. Iskolai szünet idején Ákoskával együtt utazott hozzám a feleségem; Svédországban, Svájcban is jártak nálam. Ha az arab világban léptünk fel, nem kellett félteni – nagyon szigorúak voltak a szabályok. A hajón többnyire rengeteg próbával, tanulással telt az időnk. Persze amikor egy-egy itthoni pihenés után visszaindultunk, láttam Katikámon, hogy félt, volt nagy sírás-rívás, sokszor megbeszéltük, hogy végleg haza kellene jönni, de a végén csak arra jutottunk, hogy itthon nincs szükség arra, amit csinálok – trombitálok, kongázok, énekelek –, kint pedig megbecsülnek, megfizetnek érte.

Kin múlt, hogy nem kezeltek értékeden? Erdős Péteren, az egykori Hanglemezgyártó Vállalat teljhatalmú menedzserén?

Két dolgot is mondott nekem Erdős. „Csavlikám – erősen raccsolt –, én nem értek a zenéhez, de azt mondják, hogy maga nem tud énekelni!” Egy más alkalommal megjegyezte, megint hozzátéve, hogy ő nem ért hozzá: „Azt beszélik, hogy maga jól énekel. Csinálunk egy néger lemezt!” Aztán egy hétre rá meghalt.

„Sok díjam van”

Készült elég lemezed, megkaptál minden díjat, a Liszt-díjtól az állami kitüntetésekig, Budapest díszpolgára vagy, szeret a közönség – igazán nem lehet hiányérzeted.

Valóban sok díjam van, pedig nem ismerek senkit, aki a kitüntetéseket adja. Egy barátom azt mondta, hogy van zenész, akit a közönség szeret, de a szakma utál. Olyan, akit mind a közönség, mind a szakma szeret, kevés van – és szerinte erre én vagyok a példa. Sok mindent gondolnak az emberről. Ott van a Jég dupla whiskyvel – hihetnék, hogy ez egy alkoholista zenész dala. De nekem 17 éves korom óta soha nem maradt el koncertem. „Vendéglátós” – ezt is mondogatták annak idején, hisz 15 évig dolgoztam külföldön. De a Beatles is így kezdte, hajdan a liverpooli Cavern Clubban léptek fel.

Te kit szeretsz a szakmából? Vannak-e olyanok, akik nem csupán haverok, hanem igazi barátok?

Sokan elmentek már közülük. Cserháti Zsuzsa, Somló Tamás mindig hiányozni fog. Akikkel együtt játszom, azokkal kölcsönösen szeretjük egymást.

Játszottál, játszol funkyt, soult, dzsesszt, vannak ikonikus dalaid. Milyen zene áll közel hozzád?

Elsősorban a zene. Annak kell jónak lennie, onnan indul az egész. Ha a muzsika jó, talán már nem is hiányzik a szöveg, bár manapság fordítva gondolják: azt hiszik, a duma a lényeg. Pedig az csak a hab a tortán, ha tényleg jó egy dal.

Az elmúlt éved a 75-ös szám jegyében telt. Hogy érzed magad, milyennek látod az életedet?

Katikám 2014-ben ment el, örökké hiányozni fog. A fiamra nagyon büszke vagyok: most lesz a második lemeze bemutató koncertje, egy világcég adta ki. Erik, az unokám már tizenkét éves. Mondhatnám, hogy boldog vagyok. A BKK-estekkel a fiatalabb koromra emlékezem: nagykoncertünk lett volna a leégett sportcsarnokban. Öt estén át, napi két fellépéssel pótoltuk őket a Kongresszusi Központban. Ami pedig a jövő évet illeti, már aláírtam a szerződést a Charlie ‘77 koncertre…

– zárta szavait a hot! magazinnak interjú adó Charlie, aki október 28-án, szombaton lesz 76. éves.