A Szombat esti lázban való szereplésével egy egészen új arcáról ismerte meg az ország. A kemény asszonyként emlegetett műsorvezető most érzelmes, szeretnivaló énjét is megmutatta, s egyáltalán nem bánja, hogy a korábban felépített keménység mára kezd lepattogzani róla.
Jáksó László szerint egy rockbandát is megfojt fél kézzel. Mióta él önről ez a cseppet sem hízelgő kép, és mi az oka?
Ha az ember úgy viselkedik a tévében, ahogy az életben, mindenre természetesen reagál, akkor a rossz, szomorú dolgokon a tévében sem fog nevetni. Eddig csupa olyan tévéműsorban dolgoztam, amelyben komoly dolgokról volt szó, nem volt min nevetni. A Híradóban, a Forró nyomonban ritkán voltak jó, vidám hírek. A Leggyengébb láncszemben is szigorúnak kellett lennem. Rám ragadt, hogy ilyen vagyok, mert csak ilyennek láttak az emberek. De igaz az is, hogy ezen a pályán kimondottan hasznos, ha nem tűnik az ember sebezhetőnek, 16 évesen, amikor kezdtem, ez már kiderült. Megtanultam, hogy ne látszódjon rajtam, ha valami rosszul esik, vagy fáj. Így ezt a fajta álarcot, keménységet tulajdonképpen tudatosan húztam magamra.
A Szombat esti láz segíthet ennek a képnek a megváltoztatásán?
Azokban a helyzetekben, amelyek a táncpróbán adódnak, a bénázásaim, ügyetlenségeim nem eldughatóak. Nem tudok táncolni, le kell győznöm a saját fóbiáimat, meg kell küzdenem egy egészen új helyzettel, és ez látszik. Az esendőségem, az ügyetlenségem miatt, meg talán azért is, mert itt nem kell komornak lenni, szomorkodni, sokszor van min nevetni is, olyannak látnak az emberek, amilyen a hétköznapi életemben vagyok.
Korábban a zsűri is kifogásolta, megjegyezte, hogy nehezen adja át magát a táncnak, nehezen mutatja ki az érzéseit. Miért ilyen nehéz ez az ön számára? A magánéletben is ennyire nehezen mutatja ki az érzelmeit?
Mert épp hogy arra tudok, tudtam figyelni, hogy melyik lábam melyik után következik, hogy ne rontsam el a koreográfiát. Egy-egy hét nekem nem elég, hogy a lépések maguktól a helyükön legyenek, hogy tudjak másra is figyelni, mint arra, hogy teljesítsem a feladatot. Próbálom úgy csinálni, hogy kevésbé legyen ügyetlen, de ez sokszor nagy koncentrációval is nehezen sikerül. Nem vagyok romantikus alkat, de remélem, hogy a szűk környezetemnek nincs oka panaszra.
Úgy veszem észre, András vehemensebb, önök szinte tűz és víz. Miben különböznek, miben hasonlítanak?
Valóban, ő olykor robban, ha úgy tetszik, vehemensebb, tényleg nem vagyunk egyformák. Nagyon sok mindenben nem. De talán ettől még jobb együtt.
A különbözőség ellenére mivel tudta András annak idején levenni a lábáról?
Szerintem ő a világ bármelyik nőjét le tudná venni a lábáról, biztos én jöttem éppen szembe.
Emlékszik arra a pillanatra, amikor először érezte, hogy szerelmes a későbbi férjébe?
Nem nagyon emlékszem. Szerintem az nem olyan érzés, amire az ember életében van dátum.
A férje sosem igényelte, hogy intenzívebben mutassa ki, akár felé, akár mások felé az érzéseit?
András ilyennek ismert meg, elfogadott olyannak, amilyen vagyok, nem hiszem, hogy ez valaha is problémát okozott neki. Talán amíg igazán kiismert, az telt hosszabb időbe.
Melyikőjük a romantikusabb, és ez miben mutatkozik meg?
Talán András romantikusabb valamivel, de szerintem ez egy nő számára nagyon kellemes helyzet. Bár egy-egy érzelmesebb filmet azért képes vagyok végigbőgni.
Hogyan lehet két gyerek mellett romantikázni?
Ha meg tudjuk oldani, lelépünk kettesben pár napra, elutazunk valahová. Erről semmiképpen nem mondana le egyikünk sem.
Hogyan szokták egymást meglepni?
Általában nem kötjük alkalmakhoz, kiszámítható pillanatokhoz. Inkább a helyzetek hozzák. Ha az ember odafigyel a másikra, tudja, mire vágyik, az az apró ajándékokon, gesztusokon nagyon is látszik.
13 évnyi házasság után mit tesznek, hogy ne laposodjon el a kapcsolatuk – avagy, mi a hosszú házasság titka?
Nem tudok receptet adni senkinek. Az biztos, hogy a korlátlan bizalom nagyon fontos, és az is, hogy mindennap küzdeni kell a másikért. Fenntartani az érdeklődést egymás iránt, odafigyelni a másikra, társnak lenni úgy, hogy időnként ne érezze a másik se fölé-, se alárendeltnek magát, nem egyszerű. Minden- nap meg kell dolgozni érte, nem lehet elhanyagolni a másikat. Persze, csak ha fontos.
Az első találkozás
"Először 16 éves koromban találkoztam Andrással. A Magyar Rádióban mutatott be minket egymásnak apa gyerekkori barátja, Radnóti László, amikor gimnazistaként kitaláltam, hogy újságíró leszek. Bevitt a munkahelyére, hogy megmutassa nekem a rádiót. András ott volt a sportosztályon gyakornok. Éppen csak átsuhant az irodán, de mind a ketten emlékszünk erre a pillanatra, bár ez a momentum csak évtizedekkel később jutott eszünkbe."
