Remélem, nem gondolják, hogy mindig szigorú vagyok – üzeni lapunk olvasóinak Máté Kriszta, aki három év után tért vissza a képernyőre, ezúttal az RTL II-n indult Forró nyomon című műsor frontembereként.
Sok mindenre számítottam, de erre nem: végignevettük az egész interjút. Máté Kriszta, aki a képernyőn maga a fegyelmezett feszesség, beszélgetésünk közben mindvégig laza, kedves és vidám volt.
A nő illata
Melyik hát az igazi arca?
- Nem is tudom, valamit nagyon elszúrhattam, hogy rólam a szigorú televíziós képe él sokakban. Amikor először találkozik velem valaki, mindig meglepődik, legutóbb például a bébiszitterünk árulta el, ő bizony remegő lábbal lépett be, aztán nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy nem harapom ketté.
Szóval melyik az igazi Máté Kriszta?
- Alapvetően nem mosolygós, de derűs vagyok. Ki szereti, hogy karót nyeltnek gondolják? Ám amikor olyan eseményekről beszélek vagy mondjuk börtönben készítek interjút, furcsa lenne, ha közben erőltetetten mosolyognék.
Férje, Bárdos András nemrégiben azt nyilatkozta, hogy ön még mindig az ő szőke, sportos nőideálja. És még valamit mondott: imádja az ön illatát…
- Mindketten érzékenyek vagyunk a szagokra, vadászkutyaorrunk van, András nem feltétlenül a parfümökre gondolt. Élményeket, emlékeket, hangulatokat idéznek fel az illatok.
Mi a legjobb a házasságban?
- Meg fog lepődni, de én egyáltalán nem vagyok házasságpárti. Nem akartam feltétlenül férjhez menni. Szerintem nem jó, ha a papír tart össze két embert.
Ezt megírhatom?
- Nyugodtan. Nincs ebben semmi rossz. Amikor azt mondom, nem vagyok házasságpárti, azt mondom, őszinteségpárti vagyok. Sok házasságból évek alatt elmúlik az őszinteség, mégis a papír, a válás hercehurcájától való félelem együtt tartja az embereket, és boldogtalanul élik le az életüket, s ha van gyerek, ezt ő is érzi. Biztosan nem népszerű gondolat, de körülöttem, aki ilyenkor elengedte a másikat, mindig megkönnyebbült, boldogabb lett.
Forró nyomon
Jó volt visszatérni a tévéhez?
- Inkább úgy mondanám, izgalmas volt. Különösképpen, hogy a Bándy Kata gyilkosával készült interjú nagy részét nem adhattuk le. Furcsa azonban erről beszélni, miközben az ember átérzi a lány családjának fájdalmát.
Úgy tudjuk, nagy cirkusz volt, először engedélyt kaptak, aztán mégis letiltották.
- Minden engedélyt beszereztünk a forgatáshoz, a beszélgetés levonatát eljuttattuk az ügyészségnek, ahogy ezt folyamatban lévő ügyeknél kell, és közölték, hogy a nyomozás érdekei sérülnek, ha leadjuk, ezért megtagadták a közzétételt. Ez elfogadható indok még akkor is, ha az interjú, a műsor bánja.
Forró helyzet…
- Nekem mondja? Az első adás erre épült. Végül megegyeztünk, hogy az interjú első, nem érdemi része lemehet.
Ha most visszaemlékszik arra a kislányra, aki már 16 évesen szülővárosában, Siófokon a helyi tévében műsort vezetett, milyennek látja egykori önmagát?
- Céltudatos voltam, határozott és nagy teherbírású. Az első munkanapomon beleszerettem a tévézésbe, és tudtam, ezt akarom csinálni, mindent ennek rendeltem alá.
Megmaradt valami az akkori kamaszból?
- Talán a céltudatosság meg a teherbírás. Most, az első műsor elkészülte előtt is alig aludtam valamit. Szóval a maximalizmusom megmaradt.
Ha valaki végigtekint az elmúlt tizenöt éven, egyenes ívű, sikeres pályafutást lát. Voltak kudarcok, bukások?
- Ellentétben azokkal, akiknek megadatott, hogy időnként megpihenjenek, nekem egyik lehetőségből következett a másik. Szünet nélkül. Most először volt egy kis pihenő, ami jót tett. Láttam magam kívülről. Felmérhettem, mit rontottam el, mit csinálnék másképp. Alig valamit egyébként. Például a Leggyengébb láncszem című játékot is szívesen csináltam, pedig erős bélyeg volt. Ott könyveltek el morcos alaknak, utána ragadt rám a zord asszony bélyege.
Álmaimban Amerika…
Korábban nyilatkozta, hogy egyszer szeretne majd hosszabb időre Amerikába költözni.
- Nagyon szerettünk Amerikában lenni, pontosabban Miamiban. Két hónapot töltöttünk ott.
Ismerősöknél?
- Nem, nem, odarepültünk, kivettünk egy házat. Ismeretlenül. És megdöbbentünk azon a nyitottságon, amivel találkoztunk. Az, hogy Andrást mindenki spanyolul szólította meg, az arcára nézve nem meglepő, de hogy az utcán megveregetik a vállad, rád köszönnek, a fodrásznál öt perc után már úgy érzed, mintha évek óta oda járnál, kosármeccsen nem kigyúrt és kopasz beengedő emberekkel, hanem tolókocsis jegykezelőkkel találkozol; szóval az a tolerancia és elfogadás, ahogyan arrafelé élnek az emberek, nagyon tetszett nekünk.
Amíg kint jártak, kire bízták itthon a gyerekeket?
- Nem bíztuk senkire, jöttek velünk. Jó is, hogy mondja, eszembe jutott még valami, ami igazán más volt. Itthon, vagy bárhol Európában, mindig bajban vagyok, ha nyilvános helyen vécére kell vinnem a kisfiamat. A női mosdóba nyolcévesen már nem vihetem be, a fiúkhoz meg nekem ciki bemennem. Amerikában minden helyen három mosdó van, egy női, egy férfi és egy családi, a lányos apukáknak, fiús anyukáknak.
Ha már szóba hozta őket, egy kétgyerekes anyát nem lehet úgy elengedni, hogy éppen a kicsikről ne ejtsünk szót. Mikor ment fel miattuk legutóbb a pumpa?
- Ó, hát ilyen helyzet mindennap adódik. Ötéves kislányunk, Anna például minden reggel kiköti, hogy aznap mit akar felvenni. A leghidegebb időben is csinos nyári ruhát például. Ma reggel is ment a cirkusz.
Véletlenül nem ismer rá egykori önmagára?
- Dehogynem! Két pillanatig pipa vagyok, aztán menthetetlenül ellágyulok tőlük.
Az is két pillanatig tart?
- A csudákat! Ha látná őket, tudná, az örök.
