Kitoltam a gyereket, vagy kibújt csak magától?

A szülés határozottan nem olyan volt, amire számítottam. A megelőző hetekben azt tettem, amit a legtöbb várandós anya: minden lehetséges forrást elolvastam a vajúdásról és a szülésről, hogy a lehető legjobban fel tudjak készülni.

A férjem úgy vélte, pontosan tudja, hogy mikor fogant meg a baba, én meg ez alapján azt hittem, hogy pontosan az ütemterv szerint fogok szülni. Tévedtem. Eljött a szülés napja, aztán el is múlt, eseménytelenül. Minden éjjel hajnali 2-kor felébredtem, kimentem a mosdóba, aztán az ágyban fekve vártam, hogy elkezdődjenek a fájások. Minden apró görcsre olyan izgatott lettem! Amikor a kiírt dátum már nyolc nappal is elmúlt, elmentünk az orvoshoz, hogy megbeszéljük, miként legyen a szülés megindítása.

Az orvos másnap reggelre kórházi indítást írt elő. Kissé csalódott voltam, hogy lemaradok a természetes szülés izgalmáról, de nagyon örültem, hogy végre találkozhatok a fiammal. Aznap este összepakoltam a csomagjaimat, és megpróbáltam aludni egy jót előtte (hosszú időre utoljára).

7:30 reggel

Elindultunk a kórházba. Reggel 8 óra körül érkeztünk meg, és felvettek minket a szülészetre. 8.10-kor megérkezett az orvos, aki gélt helyezett a méhnyakam köré, miközben a baba szívritmusát monitorozták. A nővér utasított, hogy legalább 1 órán keresztül a monitorhoz csatlakoztatva kell maradnom, hogy pontos képet kapjanak arról, hogyan reagál a baba és a testem a beavatkozásra. Az utolsó 20 percet már nagyon kellemetlen volt így tölteni. Pisilnem kellett, és enyhe görcseim voltak, amelyek a hátamon fekve tízszer rosszabbnak tűntek.

Amint letelt az egy óra, abbahagyhattam a megfigyelést. Melegítőcsomagot használtam a hátam alsó részén, hogy enyhítse a görcsös érzést. Körülbelül 9:30-kor a fájások elkezdtek ritmust felvenni. 1 perc kellemetlenség, majd 2 perc pihenés. Úgy gondolom, hogy a szülés elején voltam. Körülbelül 10 órakor a fájások egyre intenzívebbek lettek, a zuhany alatt ülve igyekeztem átvészelni őket, közben a férjem masszírozott. A nővér 10:30 körül visszajött megnézni, hogy hogy állok, és megpróbálta megtapogatni, hogy vannak-e fájásaim. Nem érzett semmit, és ezért úgy gondolta, hogy még nem indult be a szülés. Nagyon csalódott voltam. Ha ez nem a szülés kezdete volt, akkor miért fájt?

Délelőtt 11:30

A fájások viszont továbbra is jöttek, most 1 percig, 1 perc pihenés. 11:30-kor a nővér visszatért, és már ő is látta, hogy vannak fájásaim. Megnézte, hogy kitágultam-e, és azt mondta, hogy kb. 5 cm-nél tartok. Annyira megkönnyebbültem: volt valami értelme akkor annak a fájdalomnak. Már csak 5 cm volt hátra. Addig egy közös kórteremben voltam, ezért úgy döntöttek, hogy átvisznek a szülőszobába, hogy egy kicsit jobban elkülönülhessek a többiektől. Dél körül értünk a szülőszobába, és azonnal kértem a gázt. Újra rákapcsoltak a babamonitorra is, és így ismét az ágyhoz voltam kötve.

A gáz adott valamit, amire koncentrálhattam. Minden egyes összehúzódásnál belélegeztem a gázt, és a babamonitorra néztem. A monitor nemcsak a baba szívritmusát, hanem az én összehúzódásaim intenzitását is jelezte. Ahogy az összehúzódások történtek, figyeltem a számok változását. Úgy éreztem, hogy addig uralom a helyzetet, amíg figyelek a számokra és a légzésemre. Minden egyes összehúzódáskor az egész testem megfeszült, és a hasam összeszűkült.

Délután 1 óra

Délután 1 óra körül éreztem, hogy a méhnyakam megnyúlik (képzeljék el a gumiszalagot), majd meglazul. A nővéremhez fordultam (aki a másik szülőpartnerem volt) és azt mondtam, hogy azt hiszem, most már jön a baba. A következő összehúzódáskor ismét ugyanazt az érzést éreztem, de ezúttal a baba feje azonnal kipattant, amit az egész teste követett. A férjem és a nővérem teljesen megdöbbentek. Ebben a pillanatban épp nem voltak bábák vagy nővérek a szobában, így a baba csak úgy kipottyant az ágyra. A nővérem kirohant a szobából, hogy legalább egy nővért kerítsen. A férjem, aki nem bírja a vér látványát, majdnem elájult, nekem pedig fogalmam sem volt, mit tegyek. A baba még mindig a burokban volt, és csupa vér volt (gondolom, inkább az én vérem volt az…). A szülésznő pillanatokkal később visszatért a nővéremmel, és ellátta a babát.

Látva, hogy minden rendben van, a férjem kiment a szobából, nekem pedig átadták a babát. Nem igazán lehet leírni az érzelmek skáláját, amit az ember akkor érez, amikor először tartja a kezében a kicsijét. Sokk, megkönnyebbülés, szeretet, zavarodottság. A nővérem ezután elvágta a köldökzsinórt, és a baba (néhány próbálkozás után) elkezdett szopni.

Az egész szülést tekintve fogalmam sincs, nyomtam-e úgy egyáltalán valamikor, de azt hiszem, valamennyire mégiscsak. Az egész folyamatot annyira természetesnek éreztem, hogy hagytam, hogy a testem vegye át az irányítást. A végén örültem, hogy a férjem, a nővérem és én egyedül voltunk a szülésnél. Ez valami különleges dolog, ami örökre velünk marad."