A kórustábor például „jutalom” volt az érintetteknek, csak épp fizettem érte, keményen, a Nagy jeles alkalomra vett magas szárú cipőjét nem is említve, ami sikítófrásznyi összeggel terhelte a családi kasszát, de legalább most viheti a határon túlra is, mert ugye már megint táborozni mennek, csomagolunk és szortírozunk és beszerzünk, másfél hét marad még, mire hazajönnek, az már nyilván tanulásszempontból az ebeké, gondolkodott-e ezen valaki.
Két ilyen jeles esemény közt viszont naponta zuhognak a felmérők és röpdolgozatok, amikor épp nem felelnek vagy ECDL/nyelvvizsgára készülnek, a tananyagon meg csak piskolgok, mint béka a kocsonyában, ezt egy átlaggyerekre szabták??? Amikor az eddig kitűnő, magát annyira meg nem erőltető gyerekem is csak egy rakás magyarázat, neten lelt ismeretterjesztő videó és agyalás után került csak képbe? És mi lesz azokkal, ahol nincs otthon net, kazalnyi termtudos könyv vagy érdeklődő, tűrhetően művelt szülő…? És még csak hetedik, még csak általános.
Karinthy nyula mégsem ezért lettem, hanem a nekünk (is) szervezett, tulajdonképp nagyszerű programok miatt, amik valahogy mind hétköznap és kora vagy kicsitkésőbb délután kezdődtek, amikor én még javában termelném a GDP-t – sajnos nekem nem fizetnek se bográcsozásért, se közös anyáknapi-gyereknapi műsorért, se közös fociért, se tényleg szuper hangversenyért, amik összetorlódtak két hétre, és vagy lihegve-utolsópercben értem oda (munkahelyen vasvillatekintet: MÁR mész?, helyszínen vasvillatekintet: CSAK MOST érkezel?), vagy kénytelen voltam passzolni. Miközben vallom, fontos valamiféle közösségépítés a szülőkkel, de könyörgöm, a fent említett fogcsikorgatva kifizetett táborozások költségeit nem hétköznap zajló szabadidős programokból állom, egy-egy belefér egy évben, de két hét alatt öt, az nagyon nem.
Van nagyobb gondom is: valahogy elsikkadt egy fontos probléma a tanári nünükék közt. (Nünüke: miért olyan a gyerek tolltartója/radírja/kabátja, miért nem hegyezünk elég tűhegyesre, miért nincsenek színsorrendben a cerkák a tartóban,meg hasonlók), miszerint hogy az én gyerekem valami képtelen pózban tartja a ceruzát, a megoldásnak kínált ceruzafogó műanyageszköz kb. mint halottnak a csók, olyan erőből végez szegény minden könnyed ujjmozdulatot, mintha kettlebell lógna minden ujján és a csuklóján is egy. Nem megy a könnyed, finom billentés sem, görcsösen tekergeti az ujjait – na ezért nem rajzol ez a gyerek úgy, ahogy az ember vélné ennyi idős korban, hát „malmozni” se képes rendesen.
Félrevonom egy reggel a Nagy tapasztalt tanító nénijét: bizony, van ilyen, lehet szükség tornára, masszázsra, gyógytornászra, de akár lelki okokat is bizgethetünk a háttérben, míg a letapadt izmok valószínűleg fizikai segítséget igényelnek. Addig írjuk kínkeservesen a házi feladatot – gyereknap helyett csomagolás jutott az egyiknek, írásfüzet a másiknak, már mindannyian azt érezzük, mint a hosszútávfutó a finisben: még egy kicsit tartsunk ki. Miközben eltűnődünk, nem lenne muszáj ennek így lennie, de ez már külön poszt témája lehet.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.