Bors-krimi: Hajmeresztő karácsony 4/1.

Leszálltam a turistabuszról, és miközben a színes síruhákba öltözött tömeg elcsörtetett mellettem a kivilágított pályák felé, végigtekintettem a havas, éjszakai tájon. A svájci Alpok hófödte csúcsai csodálatos látványt nyújtottak a holdfényben, akárcsak a karácsonyra készülő aprócska hegyi falu színes égőfüzérekkel feldíszített házikói. Egy darabig szemlélődtem, aztán vállamra kaptam a sporttáskámat és a közeli fogadó felé indultam.

Odabent kellemes meleg, forralt bor illata és vidám hangulat fogadott. A mestergerendákról szalmából font hópelyhek és fenyőkoszorúk lógtak, a falakon Télapó-, meg angyalkafigurák függtek, a helybeli törzsvendégek pedig kedélyesen iszogattak és énekeltek a durván gyalult asztaloknál.
Odaléptem a pulthoz, és rámosolyogtam a mögötte álló, kövérkés hölgyre.

– Jó estét!
– Jó estét! – köszönt vissza barátságosan. – Gertrúd vagyok. Szállást keres?
– Ó, nem – ráztam meg vidáman a fejem. – A Westerberg- kastélyba tartok.
Szavaim nyomán az ének elhalt a helyiségben, a borospoharak megálltak a levegőben, és olyan csend lett, hogy még a szú percegését is hallani lehetett a mestergerendákban.
– A kastélyba? – kérdezte Gertrúd enyhe riadalommal a hangjában.
– Igen – erősítettem meg kissé értetlenül. – Valami baj van?
– Á, dehogy, semmi – lépett elő az asztalok közül egy vörös képű, kövér, pincérkötényes férfi, aztán némi hallgatást követően megkérdezte: – Nincs valami értéktárgy magánál, amit esetleg ránk akarna hagyni?
– Nincs – csodálkoztam. – De miért?
– Nos, hát… ööö… – bizonytalankodott a fickó, aztán végül kinyögte: – Tudja, akik a kastélyba mennek, azok… általában meg szoktak halni.

– Tessék? – képedtem el, és Gertrúd is érzékelte, hogy valamit mondania kell, mert sietve ráripakodott a pincérre.
– Szégyelld magad, Ottó! Mit vészmadárkodsz? – aztán felém fordult, és megnyugtatónak szánt mosollyal folytatta: – Nem mindenki szokott ám meghalni, aki odamegy. És akik meghalnak… azok is inkább a vissza­úton.
– Tessék? – kérdeztem újra, és a nő látva, hogy még nem nyugodtam meg, újra a pincérre förmedt.
– Mit ijesztgeted az urat? Az a festőművész sem halt meg, aki két hónapja járt itt. Meg az a bútorasztalos is megúszta.
– Ez igaz – ismerte el Ottó, aztán rám nézett. – Na, és az úr kicsoda?
– A nevem Anthony Grey. Magánnyomozó vagyok, és Westerberg úr hívott ide…
– Magánnyomozó még sosem halt meg itt! – emelte fel az ujját Gertrúd.
– Mert még nem is járt itt egy sem – bólintott Ottó.
– Egen – mormogtam, majd némi hallgatást követően megkérdeztem: – Hogy juthatok fel a kastélyba? Esetleg van itt taxi?
– Autóval nem tanácsos menni, mert azok lezuhannak a kastélyba vezető viaduktról – ismerte be Gertrúd. – Nagyon szűk az út, és a hó miatt nagyon síkos.
– Esetleg motoros szán? – tudakoltam.
– Sajnos jelenleg egyik sem jó.
– Akkor…?
– Igor majd felviszi – mosolygott biztatólag Gertrúd, aztán elüvöltötte magát, hogy beleremegtek a falak.
– Igor! Fuvar a kastélyba!

Az ordításra valahol a mosdó táján mozgás támadt, aztán előbukkant egy alacsony, púpos, ijesztően kancsal fickó. Odacsámpázott hozzánk, és rám vigyorgott.

– Maga is halni készül, hehe?
– Egyelőre inkább csak fellátogatnék a kastélyba – nyugtattam meg.
– Hát, akkor igyon meg néhány pohár forralt bort, hehe… mert a lovas szánon hideg lesz ám!
– Lovas szán?
– Igen, hehe. A lovak nem zuhannak le a szakadékba… általában. És, ha szerencsénk van, a farkasok se kapnak el bennünket. Akkor már csak a Farkasembertől kell félni.
– Az is van? – kezdett nem tetszeni a dolog.
– Hát persze, hogy van, hehe – vigyorgott Igor. – Ő szokta levadászni az embereket…, hogy megegye a húsukat.

Bár Gertrúd leüvöltötte Igor fejét, és megnyugtatott, hogy nem kell komolyan vennem ezt a mendemondát, azért úgy éreztem, szükségem van pár pohár forralt borra, amíg az indulásra várok.
Békésen iszogattam hát, egészen addig, amíg végül Igor megjelent, és közölte, hogy készen áll.
– Remek – mondtam, és kiléptem az időközben rákezdő hóesésbe, ahol a szánon egy észbontóan szexi, szőke lány várt rám.
– Helló! – köszönt rám huncut mosollyal –, Vicky vagyok.
– Westerberg úr unokahúga – magyarázta Igor, miközben fellépett a bakra, aztán ijesztő vigyorral folytatta: – Most már ketten imádkozhatnak, hogy élve érjünk a kastélyba.
Megrántotta a gyeplőt, és a szán elindult a sűrű havazásban. Mintegy végszóra a közelben felhangzott egy farkas üvöltése, s Vicky a hangra előbb aggódva hozzám bújt, aztán át is ölelt.
– Így nagyobb biztonságban érzem magam – súgta bocsánatkérőn.
Be kell valljam, nem volt ellenemre a dolog. A hozzám simuló formás test melege, az elfogyasztott forralt bor, valamint a lány nyaka felől áradó buja parfümillat hatására lassan kezdtem elfelejteni, miféle veszélyekkel riogattak az imént.
Csak akkor zökkentem vissza a valóságba, amikor a hajmeresztően keskeny viadukton áthaladva, a távolban feltűnt a Westerberg-kastély komor sziluettje. Negyedóra múlva megérkeztünk az épület elé. Igor lekászálódott a bakról, hogy becsöngessen, ám a következő pillanatban felpillantott, és rémülten felordított.
– A Farkasember!
Hussanó hang hallatszott, és csak azt érzékeltem, hogy egy sötét test zuhan felém.

(Folytatás hétfőn)