Őrült ötlet Kádáréktól: hídon menjünk a Balaton fölött

Sem alagút, sem híd

A hatvanas évek közepén találták ki, hogy hidat építenek a Balaton felé a tó legkeskenyebb részén, Szántód és Tihany között. Így akarták tehermentesíteni az ottani átkelőhajózást, valamint kiváló lehetőségnek gondolták, hogy ezzel a kevésbé aktív északi partot is kecsegtetőbbé tegyék az üdülők számára. A terv egészen 1972-ig folyamatosan terítéken volt, ám akkor Kádárék végül úgy döntöttek, a híd elcsúfítaná a tó látképét és teljesen ellehetetlenítette volna a kelet-nyugati irányú hajózást, míg az ország közlekedése szempontjából gyakorlatilag semmilyen jelentőséggel nem bírt volna.

Érdekesség, hogy attól viszont nem zárkóztak el, hogy ugyanezen a nyomvonalon létesítsenek egy alagutat. Kapóra is jött volna, mivel Budapesten éppen akkoriban fúrták a metróalagutakat – köztük a Duna alatt futó szakaszt is –, így a tapasztalat és a felszerelés is rendelkezésre állt volna a projekthez. Ez sem valósult meg végül, feltehetőleg túlságosan drága lett volna.

Revüklub 74 millióért

Hajszál híján úszott meg egy hasonlóan kreatív ötletet a Szántódhoz közeli Földvár. Ez akár még be is válhatott volna. 1966-ban az Országos Idegenforgalmi Hivatal és a Balatoni Intéző Bizottság közösen írt ki pályázatot egy világszínvonalú szórakoztató komplexum tervezésére az aprócska földdarabon, az úgynevezett Galamb-szigeten.

„Ugyancsak 1968-ban kívánjuk elkezdeni a balatonföldvári szállodasort. Földváron 74 millió forintos költséggel ezer vendég fogadására alkalmas szállodákat építünk. Ezzel egy időben hozzálátunk a balatonföldvári hajókikötőnél levő Galamb-sziget kiépítéséhez. Ezen a szigeten éttermet, táncos szórakozóhelyet, éjszakai mulatót szeretnénk létesíteni” – nyilatkozta még 1969-ben Somogyi Jenő, a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat vezérigazgatója. A győztes pályázat – melyet 18 ezer forinttal jutalmaztak – cukrászdát, kerthelyiséget, bárt, kaszinót, cigányzenés vacsorázóhelyet és revüműsorok lebonyolítását lehetővé tévő, 300 fős lokált képzelt a szigetre. Az építkezés megkezdését folyamatosan tologatták, végül lemondtak róla, ahogyan a közelbe tervezett szállodasorról is.

Gejzír és tengeralattjáró

A tihanyi félszigeten régebben komoly vulkanikus tevékenység folyt, ami miatt tucatszám lövelltek a magasba a gejzírek. Mivel Izlandon ezek a látványosságok vonzották a turistákat, jó ötletnek tűnt a Balatonnál is megvalósítani. Annyi lett volna „csupán” a feladat, hogy jó mélyre lefúrnak, hogy újra működésbe lépjenek a hőforrások. A látványosság mellé egy Árpád-kori bőrsátrakból álló komplexumot is elképzeltek, ahol a gejzírnézésben megfáradt turisták szállhattak volna meg, majd a kikötőbe – a budavárihoz hasonló – siklóval ereszkedhettek volna le, megcsodálva a panorámát.

Természetesen ebből sem lett semmi, ahogy abból sem, amit egy vállalkozó szellemű hobbimérnök vetett fel: tengeralattjárót képzelt el a Balatonba, mellyel hal- és élővilágmegfigyelő túrákat lehetett volna tartani. Ez nem csak azért nem valósult meg, mert elképesztő pénz kellett volna hozzá, hanem azért is, mert a Balatoni Intéző Bizottság felhívta a mérnök figyelmét, a Balaton vize meglehetősen zavaros a tengerekhez képest, vagyis valószínűleg csak a sötétben tapogatózna a sok pénzes turista.

Le akarták csapolni az egészet

Mind közül a legirreálisabb terv egészen Mária Teréziáig nyúlik vissza, Krieger Sámuel hadmérnök éveket töltött azzal, hogy részletes tervet dolgozzon ki a Balaton lecsapolására. 1766-ban kézzel rajzolta meg a tó első hiteles térképét, ami még mai szemmel is hihetetlenül pontos.

Egyrészt úgy gondolta, a tó feleslegesen sok helyet foglal el, a mocsaras részeket fel kell számolni, ott pedig termőterületeket kialakítani. A királynő hajózási útvonalakat is kért rá, jóvá is hagyta a terveket, de az egészből nem lett semmi: a megvalósítást ugyanis a megyékre és helyi nemesekre bízták, ők azonban nem voltak túl lelkesek: futóhomokos, használhatatlan területeket nyertek csak volna.