Ezt a mi szegény kormányunkat mindig félreértik. Pontosabban, félreérti mindenki, aki nem ért vele egyet. Mert aki érti, hogy mit akar a mi kormányunk, az biztosan szereti is – gondolják azok, akik akkor is szeretik, amikor nem értik!
Amikor a mi kormányunk úgy gondolta, hogy az új Alkotmány széles körű vitájának látja a nagyvilág azt, ha néhány kiválogatott mameluk odanyilatkozik, hogy ez az Alkotmány a legjobb Alkotmány, sokan mégis tiltakoztak, akkor is az volt a magyarázat, hogy félre vannak értve.
Amikor a közvélemény egy jelentős része a tulajdon szentségének megtiprását látta a magánnyugdíjpénztárak lenyúlását, akkor is jött a csodafegyver. Nemhogy lenyúltuk – mondták –, egyenesen az emberek akarták így! Mi megmondtuk, hogy vagy átlépnek az államiba, vagy átlépnek, ők meg átléptek, tehát ők akarták. Minden más csak félreértés.
Emlékeznek még, hogy mennyire félreértették a sajtótörvényt azok, akik még csak el sem olvasták a szövegét. Nem értettük félre, elolvastuk, és igazunk lett: aki látott, hallott ötpercnyi közszolgálati rettenetet az elmúlt két évben, az igazat ad.
Így értették félre most a gránitba vésett Alkotmány negyedik módosítását is szerte a világban, és értenek félre mindent, amikor nem értenek egyet.
De miként beszél az, akit mindig félre lehet érteni?! Egy Hegel nevű német filozófus mondta azt, hogy „Ki milyen világosan fogalmaz, olyan világosan gondolkodik!”
Lehet, hogy itt a baj? Lehet, hogy nem elég világosak a gondolatok, vagy nincs elég bátorság, hogy azt mondják, amit valójában gondolnak?
Ha egy gondolatukról kiderül, hogy tényleg a demokrácia ellen szól, és valaki ezt néven is nevezi, akkor jön a jajgatás, hogy már megint félreértenek. Akit félre lehet érteni, azt félre is értik. Ezen a hazugság sem segít!
