Vissza az életbe – vallomás 5. rész - Koppány egy elkeseredett pillanatában véget akart vetni az életének: mérget ivott. Kómába került, hónapokat töltött kórházban. Az átélteket azért osztja meg a Bors olvasóival, hogy mindenkit visszatartson az ostoba lépéstől.
Egyik reggel azzal a hírrel érkezett a nővér, hogy átköltözöm egy másik szobába. Ez már szinte szanatórium, biztatott, de aztán vigyázzak magamra, mert ott már nem vigyáznak rám minden percben! Féltem a felelősségtől, de örültem is neki, mert újabb lépés volt a normális élet felé vezető úton, és mert azt jelentette: bíznak bennem, nemcsak testi, de lelki gyógyulásomban is. Úgy éreztem, képes vagyok megfelelni ennek az elvárásnak. Élni akartam, dolgozni, esténként hazajárni, visszakapni egykori énem.
Az új szobámban már szinte teljes volt a szabadság. Végre kimehettem az utcára! Sétáltam a kórház körül, örültem az idegen emberek és az autók látványának. Jó volt érezni, ahogy pezseg az élet körülöttem. Ekkor már nagyon kikívánkoztam a kórházból, itt telt leglassabban az idő. Találgattam, mikor mehetek haza végre. Nagyon lassan jött el a pillanat! Amikor elhangzott a reggeli viziten, hogy „a hét végén Koppányt kiebrudaljuk innen”, egyszerre éreztem boldogságot és félelmet. A testem még mindig nem mozgott úgy, ahogy kellett volna, és egy kicsit önmagamtól is féltem, de tudtam, hogy ki kell lépnem a kórház oltalmazó falai közül.
Sajnáltam azokat is, akiket ott kellett hagynom. A toxikológia különös hely, ahol minden lakónak van egy saját története. Ott bent mindenki sorsközösséget vállal, és megnyílnak az emberek. Vannak az egynaposak, akik túllőnek a célon, és másnaposan ott ébrednek. Vannak a melegedni vágyók, akik azért vitetik magukat kórházba, mert ott meleg van, és puha ágyban alhatnak. Vannak a hozzám hasonló elkeseredett öngyilkosok, a felépülni vágyó drogosok és alkoholisták. Az mindannyiunkban közös, hogy odakint ferde szemmel néznek ránk, de idebent egymás előtt nincs miért titkolnunk szenvedélyünket vagy botlásainkat.
Mindig van folytatás és kiút
A kórházból egy rehabilitációs intézetbe kerültem, majd hazatértem a szülői házba. Szerelmemmel megbeszéltük, hogy egyelőre mindketten a saját lelkünkben teszünk rendet, s később döntünk kapcsolatunk sorsáról. Visszatértem a fővárosba, új albérletet kerestem, és megpróbálok új életet kezdeni, ami sokban fog hasonlítani a régire, de egyben biztosan nem: sokkal jobban fogok vigyázni rá, és minden pillanatát kiélvezem. Most, hogy visszakaptam, sokkal értékesebbnek érzem, mint valaha. Mindenkinek azt üzenem: bármilyen kilátástalannak érzi a helyzetét, mindig van folytatás. Semmi nem elég ok arra, hogy ne adjunk magunknak egy újabb esélyt.
(Vége)
