Armstrongék majdnem a Holdba csapódtak

Ma már senki sem titkolja: az asztronauták élete többszörös, közvetlen és folyamatos veszélynek volt kitéve a nagy kaland során. Ezt természetesen tudták a tudósok és tisztában voltak vele az űrhajósok is, ám mégiscsak elképed a földi halandó: hogyan volt bátorságuk mégis nekivágni?!
8 nap 3 óra 17 perc
8 nap 3 óra 17 perc. Ennyi ideig tartott a földi indítástól a visszatérésig az Apolló 11 útja, amely minden idők egyik legmerészebb és legkockázatosabb emberi küldetése volt. Neil Armstrong nevét már a kisiskolások is ismerik, ám ha azt mondjuk, Buzz Aldrin, akkor csak a bennfentesek tudják: ő volt a második ember, aki alig néhány perccel a parancsnok után a Holdra lépett. És hogy ki volt Michael Collins? Alighanem 20 millió forintos kérdés lehetne egy tévévetélkedőn. Az expedíció harmadik tagja akár a legpechesebb űrhajósnak is nevezhető: részese volt ugyan a rendkívüli vállalkozásnak, ám neki „csupán” az a szerep jutott, hogy Holdkörüli pályán várja vissza a felszínre ereszkedő két társát.
No de haladjunk sorjában. Kennedy elnök a hatvanas évek közepén határozott utasításba adta, hogy az amerikaiaknak a szovjeteket megelőzve kell leszállniuk a Holdra. Mindössze 4 megelőző Apolló-út alatt kellett kipróbálni a valóságban is a röppályákat, a műszereket, a Hold megközelítését, valamint – mindent összevetve – azt, hogy a küldetés megvalósítható-e.
Elszállhattak volna a végtelen Ûrbe
A válasz nem lehetett kérdéses. 1969. július 16-án, floridai idő szerint 9:32 kor startolt az űrhajó, amely két részből állt: a Columbia névre keresztelt parancsnoki űrhajóból, és az Eagle, vagyis Sas nevű holdkompból. Előzetesen meg kellett találni az ideális súlyarányt. A műszerek mellett a kis leszálló modulban helyet kellett találni az újraindításhoz szükséges rakétáknak, az energiát adó akkumulátoroknak, valamint az üzemanyagtartályoknak is, ám a lehető legkönnyebbnek is kellett lennie az Eagle kabinjának, hogy minél kevesebbet fogyasszon. A Holdra érkezéskor így is csupán néhány másodpercre elég üzemanyag maradt a tartályokban.
A kilövéskor nemcsak egyszerűen „meg kellett célozni” a Holdat, hanem a tudósoknak úgy kellett a röppályát kiszámítaniuk, hogy az űrhajó a három napig tartó odaút végeztével ott érje el égi kísérőnket, ahol az akkor halad égi pályáján. A következő, és az egyik legnagyobb rizikófaktort az jelentette, hogy az Eagle-t a Hold körüli röppályáról a Hold „túlsó”, azaz Földárnyékos felén kellett leválasztani a Columbiáról, tehát olyan időszakban, amikor a rádióösszeköttetés lehetetlenné válik az irányító központtal.
Ha a parancsnok elvéti az időzítést, netán a hajtórakétákkal vagy a komputerrel gond adódott volna, a leszállóegység vagy a felszínbe csapódik, vagy pedig örökre a végtelen világűrbe vész! Amstrong azonban tökéletesen hajtotta végre a manővert, ám ennek ellenére a leszállás során adódtak gondok. Némi eltérés mutatkozott a röppályában, de ezt sikerült módosítani, Amstrong kézi manőverezéssel biztonságos talajra tette le a kabint, és jelenthette: „– Houston, itt a Nyugalom Tengere Bázis. A Sas leszállt!” Hogy a NASA szakemberei mennyire tartottak a váratlan eseményektől, jól példázza, hogy a landolást követően az űrhajósoknak legelőször is elő kellett készíteniük a holdkompot a vészstartra, valamint, hogy a kiszállást követően is Amstrong első feladata az volt, hogy gyorsan talajmintát gyűjtsön, amit gondosan el kellett tennie a szkafandere zsebébe.
A NASA szakemberei úgy gondolták, ha hirtelen valami miatt meg kell szakítani a holdsétát, akkor se térjenek vissza üres kézzel az ausztronauták. De szerencsére semmi baj nem történt.
Armstrong nem volt hajlandó pihenni!
Ugye nem kell ecsetelni, hogy egy-egy űrhajós kiválasztásánál nemcsak fizikailag, de pszichésen is a legkülönfélébb teszteknek vetik alá a jelölteket. Aki az emberiség első holdexpedícióját vezeti, annak biztos, hogy kötélből vannak az idegei. Ám az űrhajós is érző – uram bocsá’, izgulós – ember, ezt bizonyítja Amstrong váratlan kívánsága, amely megváltoztatta az előzetes forgatókönyvet. A repülési terv szerint ugyanis először pihenniük és aludniuk kellett volna, ám a kapitány „nem bírt a vérével”, és kérvényezte, hadd induljanak azonnal.
Képzeljük csak bele magunkat a helyzetébe! Houstonban kimondták az áldást a változásra, és nem sokkal később az első ember a létrán leereszkedve a Holdra lépett. Miután a kapitány begyűjtötte a biztonsági felszíni mintát, követte őt Buzz Aldrin, kitűzték az amerikai zászlót, majd a holdkomp lábánál „lelepleztek” egy táblát, amelyen ez az üzenet állt: „Itt vetette meg az Ember, a Föld bolygóról, először a lábát, 1969 júliusában. Békével érkeztünk, az egész emberiség nevében”. Amstrong összesen több mint 25 kg kőzetet gyűjtött, és mivel nem támadtak UFO-k, nem érkeztek apró űrlények, nem hátráltatták előre nem látott zavaró tényezők, még arra is jutott ideje, energiája, hogy mintegy 3-4 km-es maximális sebességgel elszökdeljen egy 60 méterre fekvő kisebb kráterig.
Eközben társa elhelyezett a felszínen egy úgynevezett lézertükröt, aminek segítségével ezt követően a Földről a lehető legprecízebben meg tudták határozni a Hold és a Föld távolságát. Bő két és fél órát töltött el a páros a Holdon.
És bár az elején azt ígértük, ezúttal tartózkodunk a közhelyekről, azt a bizonyos amstrongi mondatot mégiscsak le kell írnunk. Tehát íme Niel Amstrong űrhajó kapitány mondata abban a pillanatban, amikor mindkét lába a meglepően finom holdfelszíni porrétegen nyugodott: „Kis lépés egy embernek, de nagy lépés az emberiségnek.”


Erős napkitörés ellen nem véd a szkafander
Both Előd, a Magyar Ûrkutatási Iroda igazgatója lapunk kérdésére elmondta, hogy bár az akkori szkafenderek a maiaknál sokkal kevésbé védték az űrhajósokat a káros sugárzásoktól, egy erős napkitörés esetén az űrben egyetlen szkafander sem nyújthat igazi védelmet. Éppen ezért erős naptevékenység esetén nem is indítanak űrsétát. Az akkori felvételeken látható technika sokszor megdöbbentően kezdetlegesnek tűnik, mondja az igazgató. A mechanikai megoldások kevésbé változtak, ám a számítógépes kapacitás, az adatfeldolgozás sebessége meghatványozódott, a kapcsolattartás minősége ugrásszerűen javult az akkori időkhöz képest. Ezért is lehet az Apollo-11 küldetését elképesztően kockázatos, ugyanakkor hősies vállalkozásnak tekinteni.
Harle Tamás