Napra pontosan 40 éve játszották a futballtörténelem egyik legsötétebb mérkőzését. 1985. május 29-én a brüsszeli Heysel Stadionban a Liverpool-Juventus BEK-döntő előtt 39-en vesztették életüket. Gulyás László sportriporter a helyszínen élte meg a borzalmakat.
Szinte hihetetlen, de eredetileg ezt a BEK-döntőt nem Gulyás László, hanem Knézy Jenő közvetítette volna a Magyar Televízióban. Néhány héttel a május 29-i finálé előtt azonban Gulyás azt javasolta Knézynek, hogy cseréljenek. Azaz a Gulyásra kiosztott KEK-döntőt, a Rapid Wien és az Everton összecsapását Knézy közvetítse, a Liverpool és a Juventus BEK-döntőjét pedig Gulyás. Knézy ráállt a cserére, pedig ha nem így tesz, talán minden másképpen történik.
„A meccs napjának délelőttjén némi hangulatfigyelésre még bementem a belvárosba – emlékezett vissza az MTV riportere, Gulyás László. – Addigra már az angol és az olasz szurkolók is megérkeztek. Némi szorongással figyeltem a Liverpool-szurkolókat, akik jelentős mennyiségű alkohol (főleg sör) elfogyasztása után (alatt) már elkezdték átrendezni a belvárost. Felborították a kukákat, s ha olasz szurkolót, Juventus-mezbe öltözött drukkert láttak, a legkevesebb az volt, hogy mutogattak, fenyegettek. Még messze voltunk a meccs kezdésétől, de azt mindenki tudta, mennyire félelmetesek az angol drukkerek. Azt is tudtuk, mert láttuk a tévében, hogy volt olyan hajó, amely tele volt olyan részeg Liverpool-szurkolókkal, akik az áthajózás során egymást verték. Ez a társaság is megérkezett Brüsszelbe. Meg a többiek: repülővel, vonattal, autóval.”
Mintegy négy órával a meccs kezdése előtt az MTV kommentátora már a helyszínen tartózkodott, mert részt kellett vennie a BEK-döntő előtti nemzetközi televíziós értekezleten. Ennek végén foglalta el a helyét a riporterállásban. A döntő előtt a szervezők a Liverpool és a Juventus mezébe öltöztetett gyerekcsapatokat vezényeltek a Heysel gyepére, ezek a srácok játszották az előmérkőzést. Ártalmatlan, jó mókának tűnt mindez, nem sejtette senki, hogy hamarosan tragédia történik. Egy félidőnyi játékot követően a Liverpool mezébe öltöztetett gyerekcsapat 3-0-ra vezetett. Az ekkor már szinte teljesen részeg angol drukkerek úgy szurkoltak a gyerekeknek, mintha a nagy meccsen lettek volna. A második félidőben a Juventus-mezes kölykök együttese szépített, s ez volt az a gól, amely után elszabadult a pokol. Ekkor 19.10-et mutattak az órák.
"A sajtóhelyről, amely egy magasított terasz volt semmit nem lehetett szabad szemmel látni, mert a lelátó tőlünk balra eső karéját kitakarták a kamerák, a szurkolók. Mi csak a monitorokon láttuk, hogy mi történik.
Borzongás, félelem töltött el mindenkit a sajtóhelyen, hiszen semmit nem tudtunk az előzményekről, arról, hogy miként is kezdődött a verekedés, ki és miért kezdte. Az olaszok menekültek. Az angolok petárdákat, köveket dobáltak feléjük. Nem volt nehéz dolguk, mert az omladozó stadion lelátójáról szedhették fel ezeket a köveket. Nem sokkal később az öreg stadion egyik támfala leszakadt és összeomlott. A 39 áldozat többsége a fal leomlása után, a romok között halt meg, de ezt ott és akkor még nem tudtuk.
Egyszer csak a RAI, azaz az olasz állami tévében közvetítő kolléga előtt ott termett egy középkorú, vérző, tépett ruhájú ember, aki üvöltve panaszolta honfitársának, hogy mi is történik a lelátón, majd összeesett, és a szemünk láttára halt meg. Hogy miként keveredett oda a hatalmas káoszban, senki sem tudja. Amíg élek, nem felejtem el ezt a képet. Közben az MTV-ben ment az adás, folyamatosan beszélnem kellett úgy, hogy érdemi információt továbbra sem kaptam. A borzalmak közepette, sírástól fojtogatva beszéltem, de semmit nem tudtam hozzátenni a képhez, legfeljebb tovább növeltem vékony, s egyre akadozó hangommal a kétségbeesést. 35 évesen, négy éve voltam televíziós sportújságíró, és nem haditudósító televíziós. A képernyőre került, sportrendezvényekhez nem illő, borzalmas eseményekkel képtelen voltam mit kezdeni. Ekkor szóltak a fülemre Budapestről: »Add vissza a szót! Zenével megoldjuk.« Megváltásként éltem meg mindezt, s adtam vissza a következő mondattal: Én most innen nem tudok többet mondani, zene Budapestről."
Gulyás László ma már tisztában van azzal, hogy nagy hiba volt visszaadnia a szót Budapestnek. Ugyanakkor a fiatal tévés nem ellenkezhetett az utasítással. Akkoriban az volt a szokás, ha a Szabadság térről a közvetítő riportert arra utasítják, hogy adja vissza a szót, akkor ezt minden körülmények között meg kellett tennie. Így fordulhatott elő az, hogy miközben a döbbent magyar nézők azt látták, hogy a mentők egymás után húzzák ki a romok alól a holttesteket, aláfestő zeneként az ABBA együttes muzsikált.
„Most, hogy újra tudtam olvasni az akkori újságokat, több helyen láttam, a »Gulyás zenét kért megjegyzést«, amellyel a kollégák arra utaltak, hogy miközben emberek tucatjai haltak meg, én muzsikát rendeltem. Ez nem így történt. Amikor az utasítón a fülemre szóltak, hogy adjam vissza a szót, és ők megoldják zenével, akkor önkéntelenül azt mondtam, hogy most zene következik Budapestről. A szó visszaadásának ténye mellett ez a mondat – ma már tudom – óriási hiba volt a részemről, azonban egyes akkori újságok sugallatával ellentétben a zene bejátszásának fájdalmasan szerencsétlen ötlete korántsem tőlem származott. Zaklatott voltam, marcangoltam magam. Éreztem: lehet, hogy sordöntő hibát követtem el azzal, hogy és ahogy visszaadtam a szót. Így indultam másnap, csütörtökön haza. Nem tagadom: az is megfordult a fejemben, hogy ezzel vége a tévés pályafutásomnak. A hibát azonban végső soron én követtem el: nem kellett volna visszaadni a hangot, de abban az időben egy négy éve kommentátorként dolgozó fiatal nem mondhatott nemet az idősebbeknek, a tapasztaltabbaknak, pláne – ahogy utaltam rá korábban – az adásvezetőnek. Ettől még persze engem négy évtizede kísért a Heysel Stadion, a halottak, a közvetítés, a szakmai hiba. Ma már biztos, hogy magamnál tartanám a szót, bátran vállalnám a képet és a hangot is.” - zárta gondolatait Gulyás László a Heysel-tragédia sötét pillanatairól.
A mérkőzést a Juventus 1-0-ra megnyerte.