Népsport: Isteni mulatság

„Santello Italóról könnyű írni. Mert könnyű írni olyan em­berről, akihez már nem ér fel a toll. Akit nem lehet nagyobbá tenni, mert már nagy. Akit nem lehet népszerűbbé tenni, mert rajonganak érte. Akit nem lehet méltatni, mert tanít­ványai kardjával, tőrével már kötetekre rúgó kritikát íratott magáról” – kezdi a Nemzeti Sport újságírója a Maestro vívótermébe belépve.

Áradozása nem túlzó, hiszen lovag Italo Santelli jóvoltából ekkor már élt a magyar kardhegemónia, 1908 és 1928 között négy olimpián (London, Stock­holm, Párizs, Amszterdam) hét arany lett Magyaror­szágé. Santelli pedig hiába született Olaszországban, a mi hősünk lett.

Kezdődött azzal, hogy 1896-ban a millenniumi ünnepségeken megnyerte a mestereknek kiírt vívó­versenyt, majd az esztendő őszén már nálunk oktatott, köszönhetően a Herkules című lapnak is, amely teljes mellszélességgel kiállt San­telli mellett. Aki jött, látott és győzött.

De nézzük, milyen volt az élet Erzsébet körúti termé­ben 1929-ben.

„A lépcsőházban már beleüt­közöl a vívósport prózájába és költészetébe” – de csak azután, hogy sikerült sza­bályosan parkolnod az 1. sz. ház előtt, mert ha nem sikerül, „már készítheted is a cédulát”. A költészetet egy bronzszobor képviseli, a prózát „törött, görbült, csorbult, megfiatalításra váró pengék rőzsekötege”. Délelőtt 11 óra tíz perc van, a Maestro két amatőrrel, Hollósy és Szuk urakkal foglalkozik, az egyik 62, a másik 70 éves. Santelli megemlíti, hogy ő már 63, mire Gombos Sándor, az amszterdami csapat tagja rávágja: „Akkor én… 83 éves vagyok.” Jellemezve ezzel mestere energiáját.

A teljes cikket keresse a Népsport magazinban!