Jakupcsek Gabriella vallomása: Jót tett a karantén a házasságunknak - interjú

Tavaly, az első elmaradt családi húsvétoláskor ön sem gondolta, hogy idén is kérdéses lesz, hogy megtartsák-e. Hogy viseli ezt az egy éve tartó, furcsa helyzetet?

Akkor még tényleg nem sejtettem, hogy ez idáig elhúzódik. De nálunk idén sem volt kérdéses: ismét elmaradt a jól megszokott balatoni ünneplés. Viszont ez az év annyival másabb, hogy már látom a kiutat, a család egy része ugyanis már a második oltáson is túl van. Már vannak kerti, teraszos találkozásaink, és talán mára reménykedhetek abban, hogy hamarosan mindenki együtt lehet, és végre visszatér minden a régi kerékvágásba. Ezt kívánom.

Mi az, ami a legjobban hiányzik önnek a „régi életünkből”?

Nem volt egyszerű feldolgozni, hogy a második unokámat csak nyolc hosszú hét után vehettem a kezembe először. Az elsőnél már a születésekor ott voltam, láttam, fogtam… Szóval, ez egy nagy szívfájdalom, ahogy az is, hogy azt látom, az emberi kapcsolatok rovására megy ez az időszak. A találkozók elmaradnak, a társaságok elszakadnak, s persze ott az online világ, de amikor az ember egész nap a gépe előtt ül, a háta közepére nem kívánja, hogy a közösségi életét is ott folytassa.

Ezek szerint ön nagy társasá­gi ember?

No, nem egy partiarcnak kell elképzelni, de igen, társasági ember vagyok, akinek nagyon hiányoznak a barátai, a velük való utazások, a közös élmények megélése, és a hosszas eszmecserék. De így is szerencsésnek érzem magam, hogy a munkámban – egy háromhetes szünet kivételével – nem volt nagyobb leállás, és szigorú ellenőrzések, szabályok, rendszeres tesztelések mellett persze, de folyamatosan forgatjuk a Jakupcsek pluszt, ahol azért kibeszéljük magunkat. S remélem, a nézettségi mérők és a talkshow sikere után ez még egy-két évadon keresztül így is marad.

Egy új könyvbe is belevágott. Hogy sikerül ennyi fronton helytállnia? Feleség, anyuka, nagymama, tévés, író…

Nem vagyok én szuperhősnő, csak megpróbálok jól sakkozni az időmmel és sok minden érdekel. Anyukaként egyébként ebből az időszakból én csak a jóra, és arra fogok emlékezni, hogy ennyi időt, amit az elmúlt egy évben a kislányommal, Emmával voltam, egyik gyerekemmel sem tölthettem. Nagymamaként azért nem az az átlagos típus vagyok, de egy héten egy nap biztos az unokákról kell, hogy szóljon. Ezt igényelem, és ha kell, sütök-főzök, viszem a meleg palacsintákat. A forgatásoknak is kialakult mára egy jól működő rendszere, ami köré tudom csoportosítani a többi teendőm. A világ mostani feje tetejére állása, a változások, az emberi kapcsolatok szétforgácsolódása pedig kellően inspirált egy új könyv megírására, amire leginkább esténként van időm.

Már csak a feleség szerepkör maradt ki. Hogy hatott a házasságára az összezártság?

Úgy, hogy a harmincéves kapcsolatunk eleje jött vissza, és újra lett időnk egymásra. Ezáltal pedig még közelebb kerültünk, ismét összecsiszolódtunk. Nekünk kifejezetten jót tett karantén, és az aktívabb egymásra fordított idő épített a kapcsolatunkon. Tudom, so­kaknál épp ellenkezőleg történt, de szerencsére mi most a másik tábort erősítjük, akiknél ez jól sült el, mert minden kapcsolaton dolgozni kell. Minden szerepkörben sikeresnek tűnik.

Anyósként is jól működik?

A kérdés nagyon jó, de talán erre a menyeim tudnák legjobban a választ. Én azt gondolom, az anyós-meny kapcsolat önmagában egy rendkívül nehéz történet, de én nagyon igyekszem. Például azzal, hogy békén hagyom őket. Imádom a fiai­mat, a mai napig nagyon szoros a viszonyunk és sokat beszélgetünk, de nem a magánéletükről. Hagyom, hogy éljék a saját életüket, hisz felnőtt emberek. Nem vagyok az a mindenbe beleszólós, mindent jobban tudó típus. Persze, örülök ha a me­nyeim is kikérik a véleményem, s én csak akkor szólok. Szóval összességében megpróbálok csendben maradni, mert szerintem a csendes anyós a jó anyós, aki rajong az unokáiért.

A család és a munka mellett mi az, amibe a legjobban tud kapaszkodni, ha sötét felhők gyűlnek?

Nagyon hiszek a mozgás gyógyító erejében és az aktivitásban. Sosem szabad a passzivitásba, félelembe menekülni. Azt gondolom, aki rendszeresen mozog, sportol, edz, annak nagyobb a monotonitástűrése, magasabb a fájdalomküszöbe, és jobban bírja a rosszabb periódusokat is, mint például az elmúlt egy évet… Ez persze csak az én elméletem, de én azt figyeltem meg magam körül, hogy a mozgás igazi mentsvár, ahogy számomra az olvasás is.