Mi van, ha a gyerekem más utat választ, mint amit én álmodtam neki?

Eleinte csak apróságok voltak: más zenéket hallgatott, mint amit én szeretek. Nem szeretett olvasni. A matekot viszont igen. Rajzolt, barkácsolt, gépeket szerelt, és egyre többször mondta, hogy a két kezével szeretne dolgozni. Figyeltem, és közben újra és újra átírtam magamban azt a bizonyos jövőképet. Nem csalódottságból, hanem kíváncsiságból - kezdett kirajzolódni előttem valami egészen más – az ő útja.

És milyen érdekes, mennyi minden átértékelődik ilyenkor. Már nem az számít, hogy hány diplomája lesz, vagy hogy mit mondanak majd mások. Hanem az, hogy legyen benne öröm, hogy megtalálja azt, amiben jól érzi magát, és nem utolsó sorban szeresse azt, amit csinál.

Régen azt hittem, az a jó szülő, aki mindig irányt mutat. Ma már inkább azt gondolom, az a jó, aki kísér. Aki ott van, kérdez, meghallgat, de nem akar mindent jobban tudni. Persze néha még megjelenik benne, a régi reflex. Amikor hallom, hogy valami szerintem „bizonytalan” tervbe fogna, vagy olyan dolgot akar kipróbálni, amit én túl kockázatosnak érzek, akkor egy pillanatra megint ott motoszkál bennem, hogy „de biztos, hogy ez jó ötlet?” De aztán visszalépek. Mert látom, hogy gondolkodik. Nem sodródik, hanem keres, és közben formálja magát.

Egyre inkább úgy érzem, ez a legnagyobb ajándék: látni, ahogy valaki, akit te hoztál a világra, egyszer csak önálló döntéseket hoz. Nem mindig olyat, amit te választanál, hanem olyat, ami neki jelent valamit, amiben hinni tud.

Nekem is tanulnom kellett ezt az egészet: hogy nem az a szeretet, ha mindentől megóvom. Hanem ha bízom benne akkor is, amikor máshogy dönt, mint én tenném. Hogy elfogadom: nem az a dolgom, hogy helyette éljek, hanem hogy mellette legyek. Most már tudom: nem baj, ha nem lett belőle az, amit én valaha elképzeltem. Mert az lett, aki lenni akar. És én büszke vagyok rá.