Ne adj neki annyit enni, még elhízik!

Ne adj neki annyit enni, még elhízik!

etetés
PUBLIKÁLÁS: 2024. július 27. 14:00
Valahol a tápszeres és a hozzátáplálós időszak között hangzott el ez a mondat egy nyolcvanas évei elején járó családtagtól. Két-két és félóránként etettem egészen a gyerekem hat hónapos koráig, mert ha nem kapott ilyen gyakran, akkor üvöltött: éhes. Ezt az időintervallumot a húsos bébiételek bevezetése tágította annyira, hogy elég volt 3 óránként etetni. Tehát mit látott a néni, ha nálunk volt?

Hogy én szinte állandóan etetek, és az érdekesség az, hogy ezt én is így éreztem. Előkészület fél óra; etetés fél óra (szoptatni is minimum fél órát szoptattam, de inkább háromnegyedet); utána itatás, pelenkázás, mosogatás, fél óra; még le sem tehettem a fenekemet, a gyerek ismét ordított, neki kaja kell.

A kórházban, ahol megszültem, szigorúan elmondták, nem diétáztatunk gyereket. Ezt elmondta előzetesen a gyerekorvos és elmondta többször a védőnő is. Hiszen picike, fejlődnie kell, nem baj, ha kicsit dundi baba lesz (nem volt dundi), akkor is meg kell neki adni minden tápanyagot, amit a szervezete igényel abban a mennyiségben, ahogy ő igényli. Így én etettem… etettem végeláthatatlanul abban a reményben, hogy jól csinálom, hogy fejlődik, hogy rendben lesz minden.

De az első gyereknél az ember kezdő, tapasztalatlan, fél, mindentől megijed és nagyon könnyű volt az én anyai önbizalmamat megingatni.

- Ne etessétek annyit, még elhízik.

Férjem nyugodt hangon magyarázta, tudjuk mi, mennyit kell ennie a gyereknek, nincs tömve, nincs túletetve, és egyáltalán nem baj, hogy ott van az a pontosan kétszer három darab hurka a gyerek lábán. Én is tudtam, ha megtanul járni, ezek eltűnnek, mert lefogyja, átalakítja őket izommá. De akkor is nagyon fájt. Úgy éreztem, meg akarja szabni, mennyi ételt adhatok a gyerekemnek, és nem egyszer képes volt mellém odaállni a konyhában, nézni, mennyi pépet, mennyi tápszert készítek elő és csodálkozva kérdezgette:

- Ezt mindet megeszi?

Rettegtem, hogy kiveszi a kezemből a cumisüveget vagy a poharat, bár soha egyik sem történt meg. Nem voltam hajlandó semmiből kevesebbet adni a gyerekemnek, mert tudtam, szüksége van rá. Hosszú hónapok alatt jöttem rá, nem az ételt sajnálta a gyerektől, hanem saját hiúságát vetítette rá. Ő mindig figyelt az alakjára, mindig tartotta a súlyát, mindig csinosan járt, és amikor meglátta a hurkákat a gyereklány combján, egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy esetleg a gyerekrokon kövérke is lehet.

Juhász Judit író

Google News Borsonline
A legfrissebb hírekért kövess minket a Bors Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.