Félelem és reszketés a Csepel Művekben

Valljuk be, a Csepel Művek nem az a hely, ahol az ember első körben a péntek estéjét eltölteni képzeli. A Travelo csapata mégis felejthetetlen élményekkel lépett ki éjjel az egykori Weiss Manfréd Acél- és Fémművei főkapuján, ahol a Budapest Scenes városnéző túráinak vezetőjével, Somogyi Leventével annak eredtünk nyomába, hogyan érintették a második világháború légitámadásai az egykori hadiüzem területén dolgozókat és hogyan igyekezett az ipartelep vezetése a mintegy 150, nagyrészt ma is álló óvóhellyel biztosítani a folyamatos munkát, miközben akár 1000 kg-os bombák potyogtak a gyártelepre.

Hogy a termelés a második világháború alatt az ipari területet kiemelten ért bombázások miatt se álljon le, a Weiss család előbb kényszerűségből, majd később, mivel a munkásoknak érthető módon nem igazán akarózott élő célpontként dolgozni járni, saját érdekükből is óvóhelyeket kellett kialakítaniuk a gyár területén.

A túra a Csepel Művek területén sétálva indul, ami már önmagában is nagy élmény a folyamatos gépzaj, és a mini „város a városban" hangulat miatt. A Csepel Művekben ugyanis akár hónapokat is le lehet élni úgy, hogy el sem hagyja az ott dolgozó a környéket: munkásszálló, közért, büfé, szórakozóhely, és maga a munkahely is adott egy helyen. Mi kicsit Balaton retro hangulatot is beleéreztünk a helyenként egészen zöld utcákon sétálva, mely a monstrum gyárépületek között valahogy az ipartelep iránti egyre nagyobb tisztelettel is vegyült. A Színesfém, a Nagykalapács és a Központi utcákon megállva, az egykor több mint 150 légoltalmi óvóhely megmaradt példányaiból is megnézhettünk néhányat, miközben Levi arról tartott előadást, hogyan is fejlődött a bunkerek védelmi szintje a föld alá ásott törmelékbiztos bunkerektől egészen a bombabiztos betonkockákig.

A Csepel Művel területén mindkettőre láthatunk ma is példát. Különösen ez utóbbira, melyből a legépebben megmaradt példányba mi magunk is bemehettünk. A gyártelep kellős közepén, a víztorony alatt található, egykori kettesszámú bunker anno 350-400 ember védelmét szolgálta, amit igen nehéz elképzelni, mivel a bunker csaknem 200 nm-es teljes alapterületének a felét a falak teszik ki. Így a megmaradó hasznos beltéren egy ember mintegy fél négyzetméternyi területen szorongott, miközben a kint süvítő bombák folyamatosan rázták a falakat.

A bunkerben tartózkodás még a kinti békés körülmények között is próbára teszik az ember idegrendszerét. Nem csak a bezártság és a zsúfoltság érzése miatt, melyet annak ellenére érzékeltünk, hogy tizenöten, nem pedig háromszáz ötvenen tartózkodtunk a helységben, hanem azért is, mert a korhű állapotban megmaradt óvóhelyen egy idő után egyre kevésbé lehet érzékelni 2013-at.

A falról lógó gázmaszkok, az orvosi szoba hordágyai, a megszólaló légoltalmi sziréna emelkedő és csökkenő hangú hullámzása és a falon lógó figyelmeztetések – miszerint légitámadás esetén a falnak támaszkodni a bunker rázkódása miatt balesetveszélyes – bemászik az ember bőre alá, és egy idő után már menekülhetnékünk támad, holott eszünkkel tudjuk, hogy ez ma már csak egy látványosság, nincs valós veszély. A bunkerben mi maguk is kézbe vehetünk, kipróbálhatunk tárgyakat, egykori eszközöket.

A légfrissítő berendezés, melyhez egy idő után már automatikusan lép oda valamelyikünk, hogy a játék kedvéért friss levegőt jutasson a bunkerbe, a légoltalmi sziréna, melyet poénból próbálunk ki, mégis mindenkinek összeugrik a gyomra tőle, így egy-két megszólaltatás után valahogy nem is akarózik már senkinek hozzányúlni, a TC feliratú ajtók mögötti tőzegvécék látványa, melyről el sem merjük képzelni, milyen szagok áradhattak belőlük, éppen azt az érzést segítenek átélni, amit a múzeumok steril környezete szinte soha: hogy ez az egész valóban megtörtént.

A túra legsokkolóbb pontja, amikor a ma még élő, egykor bombázások során bunkerba menekült szemtanúk mesélnek élményeikről. Majd lekapcsolódnak a lámpák, és a vaksötétben, hangszimulátorok segítségével halljuk, amit egykor a halálfélelemben összezsúfolódott munkások: a közeledő bombázógépek morajlását, a bombák vékonyka, majd egyre erősödő hangú süvítését, melyről csak tippelni tudsz, vajon milyen közel fognak becsapódni. Végül a hatalmas robbanást, mely a betonkocka falait ugyan ma már nem rázza meg, de még így, valós rizikó nélkül is szinte halálfélelmet kelt bennünk, ahogy egymásba kapaszkodva ülünk a padokon.

A bunkerből éjjel 11-kor lépünk ki. A Csepel Művekre már sötétség borul, de a hatalmas gépek még mindig dolgoznak az üzemépületekben, ahonnan fény szűrődik ki, és be lehet lesni a kapukon. A főbejáraton távozva látjuk, ahogy a munkások lassan hazafelé szállingóznak a szállásaikra. Ismét 2013 van, de a gyomrunkban és a mellkasunkban valami nyom, ami még másnap reggelre sem múlik el.