Másfél hete nem tért magához a kórházban Csukás István – ez volt az utolsó mondatai egyike

Néhány héttel ezelőtt adott interjút az Origónak Csukás István. A nagy mesemondó óriási megtiszteltetésként élte meg, hogy bekerült a Nemzeti Alaptantervbe, ezt egyfajta díjnak tekintette.

– Néhány napja hívtak telefonon, hogy hallottam-e a hírt. Nem hallottam, de nagyon örültem neki. Tulajdonképpen ez is egy díj, csak másfajta. Életemben sok díjat kaptam – hivatalos díjakat, és a gyerekektől a szeretet aranyérmeit. De azon tűnődtem, hogy ez a halhatatlanság kapuja. Többek között Petőfivel, József Attilával, Móricz Zsigmonddal osztozom. Mégpedig egy nagyon szép helyen: a gyerekek fejében. Eddig is olvasták a könyveimet a gyerekek, de most, hogy bekerültek a meséim a Nemzeti Alaptantervbe, úgy olvassák majd, hogy ezek a világ fontos tudnivalói közé tartoznak. Ez nagyon megtisztelő – fogalmazott az Origónak Csukás István.

Az író azt is elmondta, hogy a mai, rohanó világban is nagy szükség van a mesékre.

– Fontosnak tartom, hogy a gyerekkor minden szakaszában megkapják a kicsik a nekik szóló műveket. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a mese segít birtokba venni a világot – mondta el a portálnak adott utolsó interjújában az író.

már másfél hete nem volt eszméleténél

– Vizesedni kezdett a tüdeje, ezért került kórházba, de nagyon hitt benne, hogy felépül. Bízott az orvosokban. Most is hallom, ahogy mondta:

Igyekezni kéne ezzel a kórházzal, mert újabb meséket szeretnék írni. 

Aztán, amikor pár nappal később megint ott ültem az ágya szélén, már nem tudtam vele beszélni. Miután a veséje felmondta a szolgálatot, elvesztette az eszméletét. Ez az állapot a halála pillanatáig tartott – foglalta össze a Blikknek Húros Annamária díszlettervező, akivel Csukás a Keménykalap és krumpliorr színpadi változatát tervezte a Szolnoki Szigligeti Színházba.

– Az orvosok elképzelhetőnek tartották, hogy magához tér, de elmondták, hogy az életminősége már nem lehet a régi. Most a végtelen szomorúság mellett picinyke könnyebbséget érzek, hogy a gondviselő megspórolta neki ezt a szenvedést. Úgy emlékszem, hozzám azok voltak az utolsó szavai, hogy

ó, hát jövünk majd ki,

de abban egészen biztos vagyok, közben mosolygott, mert mindig mosolygott – mondta a jóbarát, hangsúlyozva, hogy Csukást a budai szomszédságában élő házaspár is gyakran látogatta.