Együtt küzdött életéért a koronás testvérpár: Éva a köhögéséből tudta, hogy Attila még él

A gyorsteszt nem mutatta ki

Pölöskei Éva úgy fogalmazott, a Covid egy nem várt karácsonyi meglepetésként érkezett a családba.

Már a karácsonyi készülődés előtt köhögtem, de az AG-gyorsteszt nem mutatta ki a fertőzést. Szerencsémre háziorvos mellett dolgozom asszisztensként, aki nem hagyta annyiban a dolgot, és beküldött a kórházba

– mesélte a Borsnak Éva.

– A PCR-teszt azonnal kimutatta a fertőzést, és a CT-eredményemen már látszott a tüdőgyulladás is, így december 23-án befektettek a Covid-osztályra. Két nap múlva a bátyám is bekerült, de az ő állapota súlyosabb volt. Minden előírást betartottunk, nem is találkoztunk, így nem egymástól kaptuk el a fertőzést – tette hozzá Éva, akit lelkileg és fizikailag is nagyon megviselt a betegség.

Istenhez szólt a haldokló 

– A folyosón a helyemre érve szobákból kiszűrődő zajokat hallottam. Mentek az oxigének, köhögtek a betegek, volt, aki a Istenhez fohászkodott, hangja egyre gyengült, reggelre végleg megszűnt. A köhögés rettenetesen fullasztó volt, de a mellé társuló gyengeség az, ami a legjobban megkínzott. Karácsony előtt három napot feküdnöm kellett, mert nem bírtam a szokásos házimunkát, pedig vidéki nő­ként nem vagyok gyenge fizikumú – mondta Éva, akinek a klasszikus tünetei közül az íz- és szagvesztésen túl csak hőemelkedése volt.

A bátyjáért jobban izgult

A 49 éves Éva a kórházi kezelése alatt leginkább bátyjáért, a 54 éves Attiláért aggódott.

– Attila súlyosabb állapotba került be a kórházba, hiszen neki oxigénmaszkra is szüksége volt, így folyamatosan aggódtam érte.

Attila az egyik szemben lévő szobában feküdt. A köhögéséből tudtam, hogy még életben van.

Engem kilenc nap múlva, de­cember 31-én kiengedtek, de őt ott kellett hagynom. A család nagyon örült a hazatérésemnek, de csak akkor lett felhőtlen a boldogságunk, amikor Attilát is hazaengedték – mesélte Éva, aki édesanyjukért is izgult. Édesanyja gyakran kulcsolta imára a kezét, hisz mindkét gyermeke a kórházban feküdt.

– Amikor a zárójelentésemre vártam, épp a folyosón kellett újraéleszteni egy fertőzöttet. Nem sikerült. Ezen az osztályon a halál minden pillanatban ott kísért. Az itt dolgozó ápolók és orvosok munkája erőn felüli. A védőfelszerelésben izzadt dolgozókból nem lehet mást látni, csak a fáradt szempárokat, akik mindent igyekeznek a betegekért megtenni, akkor is, ha éppen szenteste van – fogalmazta meg Éva, aki több sorstársával ma is tartja a kapcsolatot.

Már Éva és Attila is dolgoznak, de nem volt ilyen könnyű visszatérni a munka világába.

– Bár mi nem kerültünk súlyos állapotba, a felépülés hosszú időt vett igénybe. Két hétig iszonyú gyengék voltunk, sőt ráment a betegség az ízületeinkre, és alig bírtunk járni. Olyan volt, mintha a saját lábaink gólyalábak lennének. Meg kellett találnunk az egyensúlyt, hogy a lábunk elbírja a testünket. Persze a gyógytorna segített – mesélte Éva, aki továbbra is fél a betegségtől.