Büszke volt sógornőjére: Zalatnay Cinivel hencegett Latinovits

Mindig is sportolt, mostanság szobakerékpárral, tenisszel, aerobikkal és úszással tartja karban magát. És dicséret illeti a génjeit! A jeles nap okán nosztalgiázni hívtuk Cinit, de azt mondta, csak a zenéről szeret, arra büszke.

– A múltban sok a fájó emlék, azt nem szeretem felidézni. Sokat hibáztam, de semmit sem bánok! – mondta énekesnő. – Egy picit talán azt, hogy amikor szerződést kaptunk Angliában, nem maradtunk kinn. Érdekesek voltunk, a vasfüggöny mögül jöttünk, ezért is hívtak Red Saroltának. Megvolt a lehetőség, de itthon királyok voltunk. És mi van, ha ott nem leszünk? Oda kevés volt a tehetség. Azt is bánom, hogy akkor még nem volt szelfi, így nem tudtam megörökíteni, hogy Janis Joplinnal állok, Jimmy Hendrixszel vagy Elton Johnnal. Együtt énekeltem a Bee Geesszel, és úgy ült mellettem Mick Jagger, mint most te. Csak az angol újságokból sikerült egy-egy fotót szerezni. Büszke vagyok, hogy azt írták, én vagyok Kelet-Európa Janis Joplinja.

Dalai közül kedvence a Fák, virágok, fény, mert azt az édesanyjának ajánlotta. A Tölcsért csinálok a kezemből, a korai Metro, a Nem várok holnapig, az omegás korszak miatt, ahogy a rockosabb, Locomotiv-, Skorpió-dalok. 

– Imádok rockot énekelni! Érdemes kihasználni a keményebb, rekedtes, rockos hangom, ha már nem lettem operaénekes. Szép mezzoszoprán hangom volt, de négyéves koromtól sok betegséggel küzdöttem. Mandulagyulladás, tüszős mandula, homlok-, arcüreg-, és középfülgyulladás. Mindkét fülemet meglékelték, a sors próbára tett, hogy tényleg énekes akarok-e lenni.

De nem csak a da­laira, Cini büszke lehet azokra a férfiakra is, akiket megajándékozott a szerelmével.

– Mindet azért szerettem, mert kivételes, nagyon tehetséges emberek – folytatja. – Ha az első szerelmem, Komár Laci nem teszi fel azt a kérdést: énekesnő leszel, vagy feleség, akkor lehet, hogy együtt éljük le az életünket. Ezután a Metro-, az Omega-korszak hozta Frenreisz Kareszt. Vele kaptam egy nagy, erős családot – Frenreisz, Gundel, Latinovits, Bujtor – amire mindig vágytam. Olyan erősek voltak, mellettük semmi rossz nem történhetett velem. Ruttkai Éva imádott, én is őt. A Nem vagyok én apáca című könyvemben olyan szépet írt rólam, „a mi Cinink”, hogy nem akartam elhinni. Imádtam, mikor Latinovits azt mondta embereknek, ha például nem akarták beengedni egy szórakozóhelyre, hogy: „Tudja kinek vagyok a sógora? A Zalatnay Cininek!” Jó értelemben vett családi „maffia” volt. Hat és fél évig éltünk együtt Karesszal. Nagyon szerettem volna gyereket, amin csúnyán összevesztünk. Aztán berobbant Révész Sanyika, akihez – talán kicsit dacból – férjhez mentem. Amikor Niki apjával éltem, elkezdtünk lombikra járni. A hatodik után nem engedett többet az orvos, azt mondta, fogadjunk örökbe. Talán utána a természet is ad egyet. Végül elváltunk, és jött Marton Csaba, akivel Amerikában házasodtunk össze. Az viharosabb történet, de arra is azt mondom, így kellett lennie. Ha minden szerelmemtől lett volna egy gyerekem, a világon a legboldogabb lennék. Csak azt sajnálom, hogy karácsonykor nem lehetnek velem a szüleim, és hogy a kutyáim nem élhetnek száz évig.

Cini így is boldog, mert az idei karácsonyt együtt tölti a lányával. Munkával is bőven ellátják, fellép itthon, Szlovákiában, Erdélyben, januárban pedig az Arénában az 50+Táncdalfesztiválon.

– A 670 dalomból kiválasztottam harmincöt olyat, amit alig énekeltem, és az év elején megfiatalítva megjelentetem dupla cédén – újságolja Cini.