Várkonyi András visszatért a Mátyás király térre!

Sokaknak még mindig a Mátyás király téri gondnok, Kertész Vilmos ugrik be, ha meglátják Várkonyi Andrást - és ez nem véletlen. A művész rengeteget köszönhetett a sorozatnak, még akkor is, ha élete egyik legnagyobb tragédiája közben is forgatott, amiről őszintén mesélt a hot! magazinnak.

hot!: Nyitott könyv az élete, azonban a kezdeti éveiről keveset olvashatunk.

Várkonyi András: Színes gyerekkorom volt. Minden nyáron elmentem a szüleimmel a Balatonra vagy leraktak a nagyszülőkhöz Mezőtúrra, ahol csavaroghattam. Természetesen akkoriban nem adódtak olyan technikai feltételek, mint amilyenek a mai gyerekek számára már hétköznapinak számítanak, közel sem álltunk úgy, mint a mai gyerekek, így nekünk kellett kitalálni a játékainkat.

hot!: Milyen családból jött?

V.A.: Két testvérem volt, a húgom most is él, az öcsém két éve ment el. Édesapám Aranytollat kapott az újságírói munkájáért, édesanyám pedig falusi lányból lett lektor, tulajdonképpen irodalmár. Élénk szellemű és okos asszony volt, és én rengeteget örököltem kettejük világából.

hot!: Innen jött a művészi véna is?

V.A.: Szerintem azt inkább a mezőtúri nagyapámtól örököltem. Annak idején, az első világháborúban megjárta az orosz frontot, ahol különböző vicces dalokat és mondókákat tanult, egy igazi – jó értelemben vett – ripacs volt. Utólag sajnálom, hogy nem tudtam több mindent elsajátítani tőle, elég nagy volt a kettőnk közti korkülönbség.

„A Barátok közt-ben lettem »bácsi«, hiszen 49 évesen kaptam meg a szerepet”

hot!: Mikor döntötte el, hogy színész szeretne lenne?

V.A.: Volt egy jó színjátszó szakkör a gimnáziumban, ami rengeteg profi színészt nevelt ki. Ott kiválasztottak, én pedig kedvet kaptam a színjátszáshoz, majd később leszerződtettek a Pinceszínházba. Innen felvételiztem a Színművészetire.

hot!: A fotózás helyszíne az ikonikus Barátok közt-ház, ahol huszonhárom évet töltött. Milyen emlékei vannak erről?

V.A.: Sikeres és munkás időszak volt. 

hot!: Van, aki a mai napig Vili bácsinak hívja?

V.A.: Természetesen! Sokszor szólítanak le, hogy „Jó napot, Vili bácsi!”, én pedig visszaköszönök, hogy „Jó napot kívánok”. Nem mehetek oda, és nem magyarázhatom el, hogy igazság szerint már két éve befejeztük a sorozatot. Ami még jólesik, hogy fiatalok is többször jönnek oda hozzám, hogy rajtam nőttek fel. Huszonhárom évig egy plusz szoba voltunk az emberek lakásában.

„A feleségem szokott piszkálni, hogy nem kellene ennyit dolgoznom”

hot!: A szenvedélye vagy a megélhetés miatt dolgozik aktívan mind a mai napig?

V.A.: Erre azt mondanám, hogy úgy igazán egyik sem. Az a fajta tűz, ami bennem volt húszévesen, hogy a plakátolást is vállaltam volna, annyira enyém volt a színház, és olyan ambíciók fűtöttek – ez a fajta lelkesedés már nincsen. 

 Megélhetési gondjaim nincsenek, mert most is egy reklámban dolgozom, rengeteg szinkronizálást vállalok, és vannak készülő darabjaim is. A nyugdíjam vacak, de nem is abból élek. A feleségem szokott piszkálni, hogy nem kellene ennyit dolgoznom, és miért nem hagyom az egészet, de szeretek ezzel foglalkozni, így nem fordul meg a fejemben ilyesmi. Sőt, most dramaturgként veszek részt produkciókban.

hot!: Ötven éve házasok a feleségével. Hogy ismerkedtek meg?

V.A.: A Postás Klubban voltak annak idején táncos bulik, ott ismertem meg. Lejött a barátnőjével tán­ci­kál­ni. Kiszúrtam magamnak, hogy „Mennyire csinos! Jó lenne összeismerkedni!”, de először kikosarazott. Mondjuk, nem csodálom: akkoriban nem volt öltönyöm, és valamelyik haverom öltönyét vettem fel egy kölcsön nyakkendővel – úgy néztem ki, mint egy amorózó. Lepattintott, aztán leszerződtem Kaposvárra, ahol az egyik darabot közvetítette a tévé is. Felhívott, hogy látott a televízióban, és innen nem volt megállás. Tavasszal ünnepeljük az aranylakodalmat.

hot!: Mi a titok?

V.A.: Erre szoktam azt mondani, hogy az amnézia. Ha minden hülyeségre emlékezne az ember, az borzalmas lenne. Van, hogy felemelem a hangom, erre pedig ő is felemeli, akkor kicsit zeng a ház – de ennyi. Szeretjük egymást, és igen szerencsés vagyok vele.

„Most is gondolunk rá, és két­hetente meglátogatjuk a lányomat a temetőben”

hot!: Hogy szolgál az egészsége?

V.A.: Szerencsére jól érzem magam. 

  Fűzfakérget tartalmaz, ezt használták már a középkori szerzetesek is fájdalomcsillapításra.

hot!: Most hetvennégy éves. Mennyire foglalkoztatja a kora?

V.A.: Mostanában szoktam merengeni erről. Talán tavaly kérdezte egy újságíró, hogy foglalkoztam-e már az elmúlással. Akkor nem is értettem a kérdést. Mostanában előjön, hogy mi lenne, ha nem lennék, de nincs félelmem ezzel kapcsolatban. Az autók ugyanúgy járnak majd, ha nem leszek. Igazság szerint sok gyász ért az elmúlt évek alatt. Két éven belül elment az öcsém, az édesapám és a kislányom. Ha nem akartam volna foglalkozni az elmúlással, akkor is kénytelen voltam.

hot!: Néhány éve történt az a szörnyű tragédia, hogy elhunyt a lánya, aki követte önt a pályán. Hogyan tudtak egy ilyen eseményt feldolgozni, ha egyáltalán fel lehet?

V.A.: Annyiban sikerült, hogy amikor diagnosztizálták nála a betegséget, szép lassan emésztgettük a dolgot, hiszen tudtuk, hogy egy rákbetegség nem minden esetben gyógyítható. Viszont amint megtörtént a baj, nem kértem szabadságot, hanem tovább forgattam. Erősebbé tett, hogy a lányom halála után nem zuhantam magamba, hanem dolgoztam – ez valamit segített. Felajánlották, hogy szabadságra küldenek, nagyon emberien viselkedtek velem a munkaadóim, de nem éltem vele. Most is gondolunk rá, és kéthetente meglátogatjuk a lányomat a temetőben.

hot!: Az ünnepek közeledtével emiatt, gondolom, jobban előtörnek az érzelmek.

V.A.: Szép karácsonyaink voltak, mindig több mint tízen ültünk az asztalnál: édesapám, húgom, öcsém, az öcsém gyerekei, satöbbi. 

hot!: Az unokája, Balázs 2012-ben született. Milyen nagyszülőnek tartja magát?

V.A.: Hülyéskedős vagyok. Szeretek viccelődni vele, tréfálni. Kedélyes nagyszülő vagyok, de ha a leckét meg kell csinálni, azt számon kérem, nincs kecmec. Ő a számítógépes játékok iránt érdeklődik, ez a világa. Hogy ebből mi sül majd ki, azt nem tudni. A telefonnal kis filmecskéket készít, így felfedezhető benne valami a színészi világból is. Illetve mindketten hatalmas FC Barcelona-rajongók vagyunk, így a foci is közös pont az életünkben.