Ákos: A gyerekeim a saját útjukat járják

- A Bonanza Banzai 1987-ben alakult, ami azt jelenti, hogy Ön több mint harminc éve van a pályán. Hogy képes az állandó alkotásra és megújulásra?

- Ez nem saját döntés, szerencse és lelki alkat kérdése is. Dolgozik bennem egy erő, amely szeretne megmutatkozni, és nem hagy nyugodni. Jó lenne a nagy elődök után indulni, folytatni a megkezdett utat.

- Nagy elődök alatt kikre gondol?

- Nagy szerzők munkáitól kaptam katarzist, őket szeretném követni a magam lehetőségei és tehetsége szerint. Annak idején azért kezdtem dalszövegeket írni, mert már kölyökként is szerettem a verseket, a magyar költészet miatt lettem versmondó. De a prózától is rengeteg élményt kaptam, Gabriel García Márquez, Hrabal vagy Updike irodalma nélkül más ember lennék, Krúdy Gyula az egész életemre hatással volt. Huszárik és Makk Károly varázslatos filmjei nélkül az én kisjátékfilmem se született volna meg.
- Annak idején a versmondó versenyeken is sikert aratott?

- Nagy gyerekkori áttörésekről nem tudok beszámolni, de a tanáraim biztattak, látták bennem a lehetőséget. Ma is szeretek tanulni: bár az évek során sok tapasztalatot gyűjtöttem, minden új dallal, új produkcióval elölről kezdődik a folyamat. 

- Ha ennyire humán beállítottságú volt, miért sodródott később a közgazdaságtan vizeire? 

- Ez egy hosszú mese: a szüleim jogi pályára szántak, mivel ők is a jogon ismerték meg egymást. A családunkban ennek a hivatásnak generációkon átívelő históriája van, én viszont 16 évesen eldöntöttem, hogy filmrendező leszek. A szüleim próbáltak erről az útról leterelni, megóvni a művészsorstól. A köztes megoldás végül a Közgáz lett. Igaz, már másodéves koromban aláírtam az első lemezszerződésemet, és végigturnéztam az egyetemi éveket. Volt olyan óraadó tanár, akivel csak a vizsgán találkoztam, így hármasért húzhattam tételt.
 

- A szülei hogyan élték ezt meg?

- A szüleim nem értették a színpadi sikereket, és nagyon féltettek. Édesanyám korán meghalt, édesapámat pedig egyáltalán nem hatotta meg, hogy telt házas sportcsarnokokban koncertezünk. Már idős ember volt, amikor eljött az egyik Krúdy-estemre, és ez olyan nagy hatással volt rá, hogy a végén könnyes szemmel kért bocsánatot, amiért nem támogatták a gyerekkori ambícióimat. Megható volt, és csak elszoruló torokkal tudtam elmondani neki, hogy nincs miért megbocsátanom, hiszen mindenkinek szüksége van akadályokra, hogy eldöntse, igazán akarja-e azt, amire vágyik. 

- Most ki a legnagyobb kritikusa?

- Egyértelműen a feleségem, Kriszta. Mindig kikérem a véleményét, igaz, néha nem is kell, mert mondja magától. Ő nem elfogult velem. Megesik, hogy elsőre nagyon felháborodom az észrevételein, de mindig figyelembe veszem, amit mond.

- A Magunk maradtunk című kisjátékfilmről mi a felesége véleménye?

- Nagyon szereti. A Várkert bazár vetítésén sokadjára tudtuk együtt, a közönséggel együtt megnézni a filmet. Kriszta közben azt súgta a fülembe, hogy ez a film olyan, mint a jó bor, idővel érik. Úgy éreztem magam, mintha megnyertem volna az Oscar-díjat!

- A nézők vagy akár a kommentelők véleménye mennyire számít?

- A közönség reakciója fontos. Elképesztő látni, milyen hatással van ez a kisjátékfilm az emberekre. Kaptam már levelet, személyes megjegyzést, netes hozzászólást, amelyben megrendült nézők mesélik el, hogy napokig gondolkoztak a filmen, hogy egyes képek, zenék, hanghatások sokáig velük maradtak. Azt gondolom, ennél szebb visszajelzést nem is kaphat az ember.

- Ön négy gyermek büszke édesapja, őket is igyekszik a művészi pálya felé terelgetni?

- A művészi pálya az örömök és a siker mellett rengeteg buktatóval, veszéllyel és szenvedéssel is járhat, nem való mindenkinek. Nekem az a dolgom, hogy orientáljam és segítsem őket, amíg elfogadják, de a célokat nem én jelölöm ki. Anna lányom, aki most 20 éves, már volt velem színpadon, írtunk közös dalt is, de néhány fellépés után megköszönte a lehetőséget, és más irányba indult. És ez így is van jól. A gyerekeimnek a saját útjukat kell járniuk.