Novák Katalin: „Köztársasági elnök vagyok, de közben anya, feleség és háziasszony is”

Az V. Budapesti Demográfiai Csúcs kapcsán exkluzív interjút adott Novák Katalin a köztársasági elnök a Mandinernek – ebből idézünk. A beszélgetés során az anyaság és a karrier, a magyar családpolitika, továbbá Volodimir Zelenszkij, illetve Giorgia Meloni is.

Mandiner: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Ez az idézet szerepelt az esküvői meg­hívójukon. Lefordítaná a mindennapokra?

Novák Katalin: Ami megadatott, ami már a miénk, azt idővel sajnos elfelejtjük értékelni. Simone Weil francia filozófus felhívása arról szól, hogy az értékelésen túl valójában vágyakozni érdemes az után, ami már „megvan”, ami a miénk. Ez a vágyakozás a házasságunkban is jelen van, és igyekszünk ezt a szemléletet az élet többi területén is megélni és a gyerekeknek is átadni.

M.: Mit tart a gyermeknevelésnél a legfontosabbnak?

N. K.: A biztonságot, ami a gyermeknek kulcskérdés. Tudja, mire számíthat, hol vannak a határok. Most, hogy a már felnőtt fiunk mellett két nagykamasz gyermeket nevelünk, ők is tudják: vannak helyzetek, amelyekhez szükségszerűen nem ugyanúgy viszonyulunk a férjemmel. Értik, hogy akár mindkettőnk megközelítése lehet egyformán jó. Nem szeretek rózsaszín képet festeni a családunkról, a házasságunkról sem, mert feszültség, összezördülések nálunk is előfordulnak. A gyerekek előtt viszont nem vitázunk a nevelési elveken. Szövetségesek vagyunk. Úgy van ez, mint a diplomáciában: csukott ajtók mögött megbeszéljük, miben nem értünk egyet, de kifelé, jelen esetben a gyerekek előtt egységesen lépünk fel.

M.: Egy más világba csöppent a családja. Most is a rezidencia teraszán beszélgetünk, a helyszín pedig ad egyfajta merevséget, kötöttséget. Miben változott meg az életük?

N. K.: Hálás vagyok azért, hogy most talált rám a feladat. A gyerekek már nagyok, értik, mi történik, fel tudják dolgozni az új helyzetet, és közben lényegében úgy élik az életüket, mint korábban. A megválasztásom óta törekszem arra, hogy a család a legkevésbé szenvedje meg a tisztséggel járó helyzetet. Tiszteljük a gyerekein­ket, tiszteletben tartjuk az életüket. A legidősebb fiunk például úgy jár egyetemre, hogy nem is tudják róla, ki az édesanyja. A kisebbek is önállók: az iskolába járásukat egy-egy BKV-bérlettel támogatjuk.

M.: A férje elfoglalt banki szakember, aki már az ön megválasztásakor elmondta a Mandinernek, igyekszik majd csak olyan eseményeken részt venni, ahol a protokoll mindenképpen megkívánja a jelenlétét.
N. K.: Ebből is láthatja, István szavatartó ember. Több mint húsz éve dolgozik ugyanazon a munka­helyen. Komoly feladata van, elfoglalt, így nem is várhatnám tőle, hogy csak azért mellettem legyen bizonyos programokon, hogy megmutathassam, ő a férjem. Vannak olyan helyzetek, amikor a protokoll meg­kívánja a jelenlétét, ilyenkor magától értetődő módon ott van mellettem, de ezeken kívül nem keresi a nyilvánosságot, és én sem erőltetem. Ahogyan támogat engem, az nem a külvilágnak szól. Hálás vagyok az Úristennek, hogy szerető családban élek. A család olyan nekem, mint egy telefonnak a töltő. Ha fáradtan megyek is haza, este beszélgetünk, együtt vagyunk, így másnap ismét feltöltődve tudok nekiindulni a következő feladatnak. Külön ajándék, hogy a szüleimmel és a bátyámmal is szoros a kapcsolat, gyakran vagyunk együtt, sok erőt kapok tőlük. A gyerekeink pedig megfelelő kritikai érzékkel állnak a munkámhoz, talán a legőszintébb bírálóim.

M.: Példát is mondana?
N. K.: Sokszor szóba kerül, mit miért teszek köztársasági elnökként, főként, amikor találkoznak egy kritikus értékeléssel. Ilyenkor addig kérdeznek, amíg meg nem értik, mi áll a döntésem hátterében. A lányunk néha még a ruhaválasztásban is segít. Jó látni, hogy a világra nyitott fiatalként élnek, és törődnek másokkal. Büszke vagyok rájuk.

M.: Azt mondta, manapság is ellátja az anyai teendőket. Például bevásárolni is eljár?
N. K.: Megesik, elég sűrűn.

M.: Ilyenkor felismerik?
N. K.: Igen.

Biztosan nem nehéz, hiszen valószínűleg egy egész autókonvoj parkol a bejáratnál.
N. K.: A bevásárlást igyekszem diszkréten intézni, de néha valóban nehéz észrevétlennek maradni. Mostanra hozzászoktam, hogy megismernek az emberek, kedvesen köszönnek, majd mindenki vásárol tovább. Néha megszólítanak, készül néhány fénykép. Csodálkoznak, hogy én is járok boltba. Ilyenkor megkérdezem: mit gondolnak, nálunk miből lesz vacsora? Köztársasági elnök vagyok, de közben anya, feleség és háziasszony is.

M.: Hat évig volt gyesen a gyerekekkel. Az sok…
N. K.: Egy gyermeknek az első néhány év meghatározó. Nekem akkor nem volt kérdés, hogy a gyermekeinkkel szeretnék lenni, amennyit csak tudok. Úgy éreztem, hogy ez az a helye a világnak, ahol más nem tud teljesen helyettesíteni. Segítségünk nem volt, mindkettőnk szülei vidéken élnek. Meg­tehettem, hogy a gyerekek mellett legyek, hiszen le tudtunk mondani a jövedelmemről. Tudom, hogy sok édesanya a megélhetés kényszere miatt nem maradhat otthon. Ezért is tartok helyesnek minden olyan lépést, mely növeli a gyermeket vállaló fiatalok anyagi mozgásterét. Amikor arról van szó, hogy bátorítani kell a fiatalokat a családalapításra, azt is őszintén el kell mondani, hogy anyának lenni gyönyörű, de sokszor az elviselhetőség határáig fárasztó feladat. A gyermekvállalásra ráadásul nincs tökéletes időpont. Mindig lesz valami, ami miatt úgy érezhetjük, nem ideális a pillanat.

M.: Ön könnyen döntött a gyermekvállalás mellett?
N. K.: Huszonévesen, friss diplomásként szültem. Tele voltam tettvággyal, fiatal, energikus nőként szerettem volna érvényesülni, pénzt keresni, kamatoztatni mindazt, amit olyan sokáig tanultam. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Nehezen hittem el, hogy lesz visszaút a munka világába. Annyit tudtam, hogy a gyermekvállalásnál kicsúszhatunk az időből. Ilyen a biológia. Olyan ez, mintha lenne két sínpár, az egyik a családi élet, a másik a karrier. Előbbin egy megbízhatóan közlekedő gyorsvonat jár, ami egy ponton elhagyja az állomást, és ha lemaradunk róla, többet nem tudunk rá felkapaszkodni. A másik sínen gyakran indulnak szerelvények, itt később is felszállhatunk akár egy személy-, akár egy gyorsvonatra.

M.: Sokszor feltette magának a kérdést, hogy jó anya-e?
N. K.: Folyamatosan. Amikor az első két gyerek között visszamentem négy órában dolgozni, állandóan elfogott a kétség, gyötört a lelkiismeret-furdalás. Úgy éreztem, nem vagyok sem elég jó anya, sem elég jó munkaerő. Amikor otthon voltam a gyerekekkel, akkor is sokszor éreztem azt, hogy jobban is csinálhatnám. Aztán rájöttem, hogy a gyerekkel együtt egy adag lelkiismeret-furdalás is születik, és ez végigkíséri az életünket.

M.: 1981 óta csökken a magyar népesség. Ön szerint mi lehetne a kivezető út?
N. K.: Nehéz a helyzet. Nemcsak arról van szó, hogy minden évben kevesebb gyerek születik, mint ahányan meghalnak, hanem arról is, hogy húsz százalékkal kevesebb a gyermekvállalási korban lévő nő, mint két évtizeddel ezelőtt. Ha nem születik több gyermek, lemondunk a jövőnkről, a magyarság megmaradásáról. A szentatyával beszélgettünk a családokról is. Ő is a modern kor egyik aggasztó jelenségének látja, hogy ma jó, ha két gyerek születik egy családban, régebben viszont öt-hat született. Még a saját nagycsaládjában is ezt tapasztalta. Ma Európában nincs olyan nemzet, mely önerőből képes fennmaradni. Vezetőként fel kell tennünk a kérdést: miért születik ilyen kevés gyermek? Milyen anyagi vagy kulturális okai vannak? Magyarországon védjük az életet és a családot. Igyekszünk segíteni a fiataloknak, hogy ne kelljen lemondaniuk a gyermekről azért, mert dolgozni akarnak, és ne kelljen lemonda­niuk a munkáról azért, mert családot szeretnének. Az állam abban tud segíteni, hogy a családalapításnak minél kevesebb anyagi akadálya legyen, és ne járjanak rosszabbul a gyermeket nevelők azoknál, akik nem akartak családot alapítani. Ezt a segítséget a többség szívesen fogadja. Mára Magyarország sokak számára követendő példává vált.

M.: Korábban a bruttó hazai össztermék hat százalékát fordította családtámogatásra a kormány. Hogy alakult ez a szám az utóbbi években?
N. K.: A háborúból fakadó gazdasági nehézségek ellenére sem változott Magyarország családok melletti elkötelezettsége. A teljesítőképessége határán áldoz erre a magyar költségvetés. Hozzáteszem, ez nem kiadás, hanem a legjobb befektetés. Szülessen egy magyar gyermek a határainkon innen vagy a határainkon túl, egyaránt fontos nekünk.

M.: Még egy statisztikai adat: az utóbbi egy évben 29 százalékkal csökkent a házasságok száma. Ezt minek a számlájára írja?
N. K.: Régóta figyelemmel kísérem a számok alakulását. Van egy pozitív, a nyugati világban szinte sehol nem tapasztalható elmozdulás a házasságkötések számában 2010-hez képest. Akkor volt a mélypont: harmincötezer házasságot kötöttek. Ehhez képest tíz évvel később már hetvenezret, és még tavaly is hatvannégyezret, bár valóban volt visszaesés. Ha hozzáteszem, hogy a hetvenes években a száz­ezret is meghaladta a házasságkötések száma, akkor látjuk, hogyan állunk. Hogy most miért következhetett be csökkenés? Korai lenne magyarázatot adni, de ha körbenézek a világban, és az újonnan megjelenő bizonytalanságokra gondolok, akkor szerintem nem is olyan meglepő, hogy sokan nehezebben köteleződnek el. Nem véletlen, hogy a Budapesti Demográfiai Csúcs is a családról mint a biztonság zálogáról szól. Az anyagi és lelki biztonság segít a gyermekvállalásnál, a házasság stabilitást adhat.

M.: Augusztus 20-ai beszédét hallgatva az volt a benyomásom, hogy ön külföldön is családpolitikát csinál, Magyarország családi kapcsolatait ápolja. Beiktatásakor azt mondta, bízik benne, hogy ajtónyitogatásban és kulcskeresésben Magyarország hasznára lehet; az eltelt másfél évre visszatekintve hogy látja, ki tudott nyitni zárva lévő ajtót?
N. K.: Nem is biztos, hogy zárva volt az az ajtó, csak nem feltétlenül próbáltuk meg lenyomni a kilincset. Úgy érzem, az ajtók többsége nyitva áll Magyarország előtt.

M.: Milyen konkrét példákat tudna mondani? Ha a Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel folytatott találkozóját vesszük, a kiadott közleményben az áll: megpróbálnak mihamarabb előrelépést elérni a kárpátaljai magyarok jogait illetően. Elindult ez a munka? Milyen előrelépésre számít?
N. K.: Nem vagyok naiv ember, csak optimista. Elhangzott az ukrán elnök szájából, hogy ő kész megadni a kárpátaljai magyar kisebbség tagjainak azt, amit nálunk megkapnak az ukrán kisebbség tagjai. Ez elsőre talán nem hangzik túl jól, de valójában jó tárgyalási alap. Magyarország köztudomásúan nagyvonalú a nemzeti kisebbségeivel. Az Alap­törvényünk világosan fogalmaz: a Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állam­polgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához: az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, kultúrája ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz. Ezeket a jogaikat köztársasági elnökként személyesen is minden eszközömmel megvédem. Ha a kárpátaljai magyarságnak is biztosítanák ugyanezt, az nagy előrelépés lehet, különösen az előző évek fejleményeihez képest. Egy Európába igyekvő ország fontos ismérve, hogy komolyan vehető. Az ukrán elnök bizonyára komoly ember, s ha mondott valamit, azt komolyan is gondolta. Ezt tekintem alapvetésnek, és várom a gyakorlati megvalósulását. Ezért bízzunk abban, hogy az, ami most Munkácson történik, nem felel meg az ő szándékainak, s a problémákat mielőbb orvosolni tudjuk. Határozottan ezt várom tőle.

M.: Használták azóta – akár épp a munkácsi magyar iskola ügyében – a szintén ezen a találkozón kiépített közvetlen elnöki kommunikációs csatornát?
N. K.: Igen.

M.: Több éve prioritásként kezeli a Budapesti Demográfiai Csúcs megrendezését. Idén meghívta rá Elon Muskot is – hogy látja, van rá esély, hogy eljön?
N. K.: Spontán ember hírében áll, még az is lehet, hogy berepül az űrhajójával. Szeretettel várjuk.

M.: Giorgia Meloni olasz miniszterelnök viszont egészen biztosan eljön. Sokan gondolják róla, hogy megválasztása után az európai politikában feladta a Magyarországgal fennálló szövetségét, amelynek korábban sokszor tanújelét adta. Meloni személyes barátjaként mit üzen azoknak, akik ezt így látják?
N.K.: Szó szerint napi kapcsolatban vagyunk az olasz miniszterelnökkel. Első találkozásunktól fogva nagyra tartom őt. Mindaz, amit eddig a munkájából, személyiségéből láttam, csak erősítette a meggyőződésemet, hogy kiváló kormányfője van Olaszországnak, akinek sok elődjével ellentétben hosszú ideje először van esélye arra is, hogy egy teljes cikluson keresztül hivatalban maradjon. Ez az olasz miniszterelnökök esetében önmagában nagy teljesítmény. Giorgia Meloni igyekszik megküzdeni azzal a nehéz örökséggel, amit az elődjeitől kapott. Nincs könnyű dolga, nem sok drukkere van sem Olaszországban, sem a nagyvilágban. Nekünk, magyaroknak nem a kritikusok táborát kell erősítenünk, hanem épp ellenkezőleg: az az érdekünk – ami személyes meggyőződésemből is fakad –, hogy támogassuk mindannak a végrehajtásában, amire vállalkozott. Legyen szó Olaszország gazdasági stabilitásának megteremtéséről, az illegális migráció megállításáról vagy a hagyományos családi értékek megerősítéséről. Utóbbi miatt érkezik most Budapestre is a demográfiai csúcsra.

M: Van olyan meghívott, akit a magyar közélet kevésbé ismer, de az ön szívének különösen kedves a jelenléte?
N. K.: Ötödik alkalommal szervezzük meg a Budapesti Demográfiai Csúcsot, és egyre nagyobb az érdeklődés. Idén öt kontinens harminc országából hatvanöt felszólalót várunk. Ez a családpárti erők legnagyobb nemzetközi fóruma. Az állam- és kormányfők mellett itt lesz James Heckman Nobel-díjas közgazdász, Nick Vujicic, aki végtagok nélkül él és inspirál sokakat, vagy éppen Jordan Peterson pszichológus, akit ismét érdemes meghallgatni. A csütörtöki és pénteki nap végig annyi izgalmat tartogat, hogy csak javasolni tudom: kövessék figyelemmel a csúcstalálkozót. Sok szellemi és lelki muníciót kap, aki csatlakozik. Szombaton pedig nagy családi napra várunk mindenkit a Városligetben és öt vidéki városban.

A teljes Mandiner interjút ITT találod.