Egy nehéz éjszaka Zacher Gáborral

Este hét óra. A várót zsúfolásig találjuk. Van, aki az üléseken fekszik, a legtöbben a recepción tolonganak. A telefon állandóan csörög... Az orvosi szobánál már gyülekezik a műszak. Nővérek, ápolók, orvosok és az osztályvezető, dr. Zacher Gábor. Tizenkét óra életmentés következik. Nekik napi rutin, nekünk sokkoló valóság.

A fektetőben kezdünk. Egy nő széttört ampullákat akar beadni magának. Hamar kiderül, heroinista.
– Én már leszoktam! – tiltakozik.
– Nem, maga nem szokott le. Egy heroinista sosem lesz leszokott heroinista – mondja a főorvos határozottan. Közben kinézünk a váróterembe. Megszámoljuk, hányan vannak. Ötvenkilencig jutunk.

Levágjuk a pulóverét?

– Kérem, vegye le a pulóverét! – kéri udvariasan egy karfájós asszonytól az egyik ápoló. A nő viszont hajthatatlan, azt mondja, sérült karját csak pulóveren keresztül lehet megvizsgálni...
– Akkor le kell vágnom a pulóverét! – figyelmezteti az ápoló.
– Nem fogja levágni a kezem! – így a nő. Végül a férje sűrű bocsánatkérések közepette rábeszéli a vetkőzésre.

Lassan fél tíz. Egyszerre három vizsgáló, trauma és sokktalanító működik az ország egyik legfelszereltebb sürgősségi osztályán. Mégis, a betegek mintha nem akarnának elfogyni. Kiderült, sokan nem odavaló tünetekkel érkeznek:
– Miért a sürgősségire jött, mikor egy hete fáj? – kérdezi sóhajtva Zacher.
– Most értem rá – jön a sokszor hallott válasz.

Öngyilkosjelöltek sorozatban

– Az emberek negyven százaléka nem a sürgősségire való. Van, akinek ilyenkor van ideje, más pedig nem akar két hónapot várni egy ultrahangra. A legtöbbször az ilyen, oda nem illő betegek miatt nő a várakozási idő, mégis, ők reklamálnak leghangosabban, ők akarnak először vizsgálóba jutni, és ők a legtürelmetlenebbek is. És vannak a hajléktalanok, akik tudják, mit kell mondani ahhoz, hogy felvegyük őket és alhatnak kilenc órát. 

– Ünnepekkor megnő az idősek száma, sok hozzátartozó behozza őket, mert ünnepekkor nem tudnak velük mit kezdeni. Volt, hogy egy idős nénit értelmezhetetlen panaszokkal behoztak, hazaküldtük, de a fia visszahozta, és közölte: márpedig ő elutazik, és nem tudja hova tenni a mamát, majd elment... – egészíti ki Klaudia, az asszisztens.

Aztán több öngyilkosjelölt érkezik (elszántak, de szerencsére nem annyira, hogy meghaljanak...). Egy férfi a magas cukrára ivott rá:

– Miben tudok segíteni? – kérdezi nyugodtan Zacher. A férfi azt mondja, semmiben, nem tudja, miért jött ide, de meg akar halni, mert összeveszett a családjával. A pszichiátriára utalják be.

A következő egy asszony, akit fiatal barátja hozott be. Túladagolta a xanaxot. Zacher az agresszív alkoholistával, és a komolytalan szándékú öngyilkosjelölttel is elbeszélget. Mint egy pszichológus.

Fáradtan is türelmesek

Egy másik vizsgálóban egy férfi letolt nadrággal őrjöng, a mosdókagylóba vizel, nem bírnak vele. Zacher átrohan, megnyugtatja. Majd egy másik beteget hoznak, a férfi epilepsziás rohamot kap, vér bugyog a szájából. Az orvoscsapat precízen el­látja.

– Két évet és egy hónapot dolgoztam katonaként Afganisztánban. Megtanultam, ha fáradt vagyok, a türelmemet akkor sem veszthetem el – mondja az egyik ápoló, Attila.

Éjjel két óra fele azért már kevesebb páciens érkezik.

– Hullámokban jönnek. Hajnali négytől érkeznek majd a reggeli elesők és a fulladozók – sóhajt Klaudia.
Mintha igazolni akarnák szavait, három órakor hoznak hármat is. Aztán hajnali négy órára súlyos sérültet várnak Hatvanból. Disznóvágáson, részegen esett el a szerencsétlen ember. Súlyos sérülés, a koponyáját törte. Az orvosok azonnal segítenek, de kiderül, lehetséges, hogy már nem lehet megmenteni.

Letelt a tizenkét óra. A kijelzőtáblán található vekker ismét elüti a hetet. Mindenki megy pihenni. Karikás szemekkel, fáradtan. Beszélgetésre már nem futja, Zacher pedig összegez:
– Szerencsére nyugodtabb nap volt a mai...

Milyen lehet akkor a zűrösebb?

Kapcsolódó jegyzetünk itt olvasható.