Viola Szandra: szexualitásom története

A klub levegője fényesszürke volt. Végeláthatatlanul táncoltak a testek, a körvonalak feloldódtak a fényben, a lelkek a táncban, talán soha nem kapták vissza egyiket sem, körülhatárolhatatlan, megismerhetetlen lények maradtak mindörökké, mint az ember…

Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ez a téboly valaha is elkezdődött vagy egyszer is vége szakad majd. Láttam, ez a világ teremtés, halál és idő nélküli. Isten kalapácsa a szívekben. Osztálytársam beszélt rá, hogy megnézzük a helyet, beléptünk hát. Egy nő, akinek fényes flitterek voltak felfűzve ágyékszőrzetére, folyton levegőért kapkodott, sikított a tüdeje.

A melleit nem takarta más, csak egy-egy cd-lemez, úgy, hogy a lemez lyukán dugta át forró, lila mellbimbóit, amik tökéletesen belepasszoltak a kör alakú nyílásokba. Végig azon gondolkoztam, hogy lehet az, hogy a nagy mozgásban a lemezek nem esnek le a melléről. Egy másik nőre pedig mintha egy nagy, dús lombú fa árnyéka vetült volna, de növényzet sehol nem volt a teremben, ami árnyékot vethetett volna rá.

A lány derekát azonban egészen a bokájáig lenyúlva indaárnyékok fonták be, még lengedeztek is időnként, mintha bőre alatt lágy szellő fújdogált volna. Szerettem volna megszólítani, de nem jött ki hang a torkomon, vagy a hangos zene nyomta el teljesen, nem tudom. A szórakozóhely a Felejtés nevet viselte, hiszen akik ide beléptek, öntudattól mentes testekké lettek.

Talán az állatok élnek így, tudat nélkül, mások és önmaguk hiánya nélkül, minden pillanatban átadva magukat a jelzők nélküli, tiszta létezésnek. Az ösztön kegyetlen titkai megfejthetetlenek voltak, mégis az irányította evilágbeli létezésünket.

A zene lelassíthatatlanul és megállíthatatlanul lüktetett ugyanabban az ütemben, a szeretkezés folyamatának arra a részére emlékeztetve, amikor a férfi csak döf és döf, erősen, szabályos ritmusban, a nő pedig teljes megadással várja. Éreztem, ahogy gyorsul a pulzusom, hirtelen és aprókat lélegzek, a szívem pedig rááll a basszus percenkénti taktusára.

Teljesen elgyengült minden ellenállásom, soha nem lett volna erőm, hogy magamtól lépjek ki az ajtón. Engedelmeskedtem tehát testemnek, testem pedig a ritmusnak. A lényszerűvé összeállt embergomolyag beszippantott, majd lassan elkezdett kivetni magából. Elestem, négykézláb másztam tovább, míg a gondviselésnek hála, kint nem találtam magam a friss levegőn, ahol visszakaptam a tudatom és a tüdőm.

Időnként visszalátogattam erre a helyre. Kísérletezni szerettem volna, mi az a közelség, aminek már nem bírok ellenállni, amikor a zene beszippant; s meddig tudok a magam ura maradni. De nem volt átmenet, ha az ajtóra tapasztottam fülem, hiába hallgatóztam, egy hangfoszlány sem szűrődött ki, de amikor az ajtó kinyílt, a hangok kitárultak, s én újból a ritmus hatalma alá kerültem.

Hasonlókat meséltek a férfiak az itt működő bordélyházról is: abban a percben, hogy a kurvák combjai kitárultak, egy olyan mágneses erő szippantotta be őket, amely csak jó három nap után hagyta szabadulni őket, az alatt az idő alatt pedig férfiasságuk is megtáltosodott, s vagy ötvenszer beleélveztek az óriási mágnesvaginába. Kié volt ez a hely? Mi történt valójában?

Azt is mesélték, a Halál álma volt. Mert, ha a Halál életet álmodna, az ilyen lenne, mert itt boldogságában senki nem tud boldogságáról, s ezért ez az igazi boldogtalanság. Apró, de folyton növő boldogtalanság, amely bekúszik a nyitva felejtett ablakokon és éjszaka tátva felejtett szájakon, s amely aztán úgy párolog el mégis, mint a varázslat, mint egy sötét szivárvány az ég tisztásáról...

Pár hónap múlva a híradóban hallottam, hogy a Felejtés nevű klub fiatalok százainak ha-
lálát okozta, a haláloka többnyire szívinfarktus vagy idegsokk, az orvosok értetlenül állnak az eset előtt. 

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!