"Milánnal rivalizáltunk, néha össze is vesztünk" - Valkusz Máté a gyerekkoráról mesélt

Igazi sportos famíliába született bele Valkusz Máté. Édesapja atléta volt, Vali, a mama is abban jeleskedett, sprinter volt. Nem csoda, ha a szülők az edzőpályák felé irányították a fiúkat, olyan sportot szerettek volna választani számukra, amelyben a mozgáskultúrájuk rohamosan fejlődhet. A tenisz látszott a legmegfelelőbbnek.

- Emlékszem, olyan pici voltam, hogy a teniszpályára sem engedtek fel, hiszen azt az óriás ütőt nem bírtam el – mondta a Borsnak Valkusz Máté. – Csak sírtam, hogy milyen szerencsétlen gyerek vagyok, nem értettem igazából, hogy én miért nem játszhatok, miért csak a Milán ütögethet?

Sportolni viszont „kötelező” volt Valkuszéknál, így Máté kipróbálta – a tenisz helyett – dzsúdót, az úszást, a síelést és persze a focit is. Ennek ellenére mindig a teniszpályák felé kacsingatott. Aztán eljött a pillanat, teniszedzésre vitték a szülei.

- Tehetséges lehettem, hiszen hamar jöttek a sikerek, illetve a sikerélmények – fogalmazott Máté. - Rivalizáltunk a testvéremmel, néha össze is vesztünk, de azért jó tesók voltunk. Tíz évesen például Milánnal párosban az idősebbek között nyertünk versenyt párosban, és egyesben is egyre jobban ment a játék, lehettem vagy 16, amikor a korosztályos nemzetközi ranglistán a Top 5-ben voltam. Milán viszont elfordult a tenisztől, mert úgy érezte, nemzetköziben már nem lesz eredményes. Zenész lett, nem is akármilyen, a VALMAR banda oszlopos tagja.

Máté szerencsére maradt a teniszezésnél, egyre feljebb lépett a ranglétrán, 18 éves korában világelső volt kortársai között. Aztán, valami történt, három éves sérülés sorozattal kellet megküzdenie.

- Már csak rossz álom, ami volt – nyugtatott meg Máté. – Rendben vagyok. A tenisz egyéni sport, bár most legutóbb a franciák elleni Davis-kupában Marozsán Fábiánnal megnyert párosunkról beszélnek inkább, én nagyon szeretnék szingliben is előre lépni. Profinak számítok a játékosok között, mert már pénzdíjas versenyen is sikeres voltam. Persze, hogy kifizetődő legyen, hogy már ne csak nekem kelljen finanszírozni a teniszezést, ahhoz a világranglistán a legjobb 200-ba kellene kerülnöm. Most 240 körül vagyok, ha kétszázhúszas leszek, már a Grand Slam-tornákra is meghívást kaphatok. Tehát van cél, van kitartás, van miért hajtanom.