Bors exkluzív! Fenyő Miklós: A sorstól annyi jót kaptam, amivel nehéz együtt élni

Azt mondta, délután öt óra után tud interjút adni. Hogy néz ki egy napja?

– Általában délután kezdődik. Nem ötkor, de addig elvégzem az egyéb teendőimet, a feladatok jönnek-mennek. A nap hátralévő részét az alkotásnak szentelem, amely nálam elég sokáig eltart. Tehát ha későn kelek föl, akkor az egyben azt is jelenti, hogy elég későn fekszem le. Aktív nagyjából délután három és éjfél, egy óra között vagyok.

Mit csinál szívesen, amikor nem alkot? Mi kapcsolja ki igazán?

– A futball, nekem az egy életre szóló szenvedély. Maga a játék az egy szenzációs találmány. Elég régen ismerem, aktív is voltam valamikor, de inkább csak nézem. Érdekel az egész, hogy hogyan fejlődik a sport az évek, évtizedek során. Nézem az egyes bajnokságokat, főleg a színvonalasokat, ez rendkívül izgalmas. Persze van csapat, aminek drukkolok, mert azt úgy jó nézni. Hogy melyik, azt az ízlésemre és az érzelmeimre bízom. 

Mozgalmas, koncertekkel, ünnepléssel teli időszakon van túl. Hogyan értékeli az elmúlt évet?

– Mind a Fenyő 75 turnét, mind a Fenyő Ünnepet pozitívan értékelem. A turné során nagy városok sportcsarnokaiba jutottam el. Mindig jó érzés nagy közönség előtt játszani, feldobja az embert, akármilyen lelkiállapotban is van. Nem azt mondom, hogy rossz hangulatban szoktam készülni rá, de maga az esemény egy fantasztikus élmény. Ott létrejön egy játék a közönség és az előadó között. Olyan dolog ez, mint a tenisz, ide-oda pattog a labda. Hol a közönségnél van, hol az előadónál. Egymást inspiráljuk, ösztönözzük arra, hogy élvezzük a pillanatot. Ugyanezt tudom elmondani a legnagyobb koncertről is, a Fenyő Ünnepről. Szenzációsra sikerült. Nem szoktam ilyenekkel dicsekedni, most sem mondtam volna, ha nem kérdez rá, de nagyon-nagyon jól éreztem magam. 

A rengeteg fellépés után hogy telt a pihenés, az ünnepek? Meséljen kicsit a családjáról!

– Ragyogóan teltek. A karácsonyt együtt töltöttem a családdal, a koncerten is együtt voltunk, nem a színpadon, de mindenki jelen volt, az unokám is. Balázs nagyon klassz kis srác, szeretem és büszke vagyok rá és ő is nagyon szeret engem. Ez az egy unokám van. A fiam és a lányom is mindketten házasságban élnek, jól vannak, hála istennek. 

Ön, hogy van? Lassan tíz éve, hogy elvesztette a feleségét... 

– Nagy veszteség, nagy trauma. Valahogy fel kellett dolgozni, ez nagyon-nagyon sok munka. Sajnos nem vagyok egyedül ebben a „műfajban”. Senkinek nem kívánom. Az élet megy tovább. 

Egy páratlan karrier áll Ön mögött, és természetesen egy ország szeretete. Hogy tekint az életére?

– Nagyon-nagyon szerencsésnek gondolom magam. A sorstól én annyi jót, és annyi örömforrást kaptam, amellyel nem könnyű együtt élni, helyén kell tudni kezelni. Megpróbálom visszaadni azt a szeretetet, amit kapok az emberektől és úgy értékelni, hogy ez nem feltétlen természetes, hogy így van, így lett. Nem lehetett ezt előre tudni 55 évvel ezelőtt, de valahogy mindig ezt kaptam az emberektől. Párhuzamot tudok húzni egy régi 10-15 fős házibuli és egy nagy sportcsarnokban való fellépés között. Ötvenöt éven át azt éreztem, hogy ha én a színpadra odaállok, és meg akarom mutatni azt, mi mindennel tartozom ennek a közönségnek, és mi mindent szeretnék én adni, akkor ők mindig követnek és velem vannak. A közönség reakciója ösztönös, annak mindig nagyon kell hinni. 

– Az legalább olyan erős és forró pillanat, mint amikor a Csókkirállyal vagy a Csavard fellel jövök, azok persze a magyar nép közös nevezői közé tartoznak. 

Mik a tervei, vágyai 2023-ra?

– Az új év, ha tetszik, ha nem, ad egy új vágyat, reményt. Eléggé be vagyok táblázva, vannak felkéréseim, fellépések az évre, elgondolások nagy koncertekkel és színházzal kapcsolatban. A Made in Hungáriát újra műsorra tűzte a József Attila Színház. Borzasztó nagy szériát ment húsz évvel ezelőtt, most újra óriási sikere van. A filmemnek is, ami szintén rólam szól. Vannak még színházi terveim, írtam a pandémiás időszakban két színdarabot, zenés játékot, amelyek a fiókomban vannak még. Ellentétben a korábbi darabokkal, itt a szövegkönyv is én vagyok, tehát a prózát és a dalokat is én írtam. Ha ezek közül az egyiknek valamilyen nagyobb nyilvánosságot tudnánk teremteni ebben az évben, az egy borzasztó jó érzés lenne.