"Jó reggelt, magyar! - Annyira hiányzik, annyira fáj, hogy nincs már az a köszönés..."

Senki sem számított rá, hogy vannak még magyar hadifoglyok, amikor kiderült Toma András története, ami egyszerre megdöbbentette és megindította az emberek szívét. Pontosan húsz éve, 2004. március 20-án hunyt el az utolsó magyar hadifogoly.

Toma András honvéd 1925. december 5-én született Újfehértón. 1944-ben besorozták és 2000. október 17-én nevezték ki főtörzsőrmesterré. Közte sok minden történt. 1945 januárjában Krakkó környékén esett hadifogságba. Innen a Szentpétervár (akkor Leningrád) közelében lévő bokszitogorszki táborba hurcolták, majd amikor beteg lett, onnan ezer kilométerre, a bisztrjagi táborba került. 1947 januárjában beutalták a kotyelnyicsi elmegyógyintézetbe, így kikerült a hadifoglyok névsorából. 

Egy cseh nyelvész jelzése alapján derült ki 2000-ben, hogy egy magyar lehet az intézet lakója. Veér András pszichiáter utazott ki hozzá és állapította meg minden kétséget kizáróan, hogy valóban egy magyar emberről van szó. Családi hovatartozását később DNS-vizsgálattal is bizonyították. 

Toma Andrást 2000 augusztus 11-én hozták haza Magyarországra és egy rehabilitációt követően 2000. november 15-én kerülhetett a testvéréhez, Annához Nyíregyházára, aki mindössze egyéves volt, amikor a bátyját - aki a féltestvére - elvitték katonának. Mégis, már nagyon várta "Bandit" és haláláig nagy szeretettel, türelemmel és odaadással gondoskodott róla. 

Ő írta ezeket a megrendítő sorokat Toma András 2004. március 30-án bekövetkezett halála után:

"A halála után talán az volt a legrosszabb, hogy nem hallom hajnalban, ahogy kopog a mankóval, és ahogy reggel köszön Andrisnak (Anna férje, a szerk.): "Jó reggelt, magyar!" Annyira hiányzik, annyira fáj, hogy nincs az a kopogás, nincs az a köszönés. Én éjjel olyan éberen alvó voltam, mint akinek pici babája van. Borzasztóan horkolt, de egy darabig még az is hiányzott. Még utána is sokáig füleltem, nem hallok-e neszt. Sokáig vártam, hogy nyílik az ajtó. Fel kellett ébredni, hogy ő már nincs, hiába várom..."

Toma András hazatérésének híre bejárta a világot: 137 országban tudósítottak róla. Neve örökre a magyarok emlékezetébe ivódott, a kitartás és a hűség mintaképe lett. 

Mindennapjairól húga így írt:

"Neki az evés többet jelentett, mint amit mi értünk alatta. Ezt én azonnal észrevettem és mindig azt főztem, amit kért. A legnagyobb kedvence a palacsinta volt, aztán jött a lapcsánka meg a kalács... Borzasztóan szerette a hagymás zsírral készült tengeri kását, a galuskát, a sült szalonnát, a strapacskát meg a töltött káposztát is. Egyszer csináltam neki toroskáposztát és azt mondta: Álmába se gondolta. De ezt úgy mondta, hogy közben nyelte a könnyeit."

Erdős László alezredes, aki közreműködött Toma András hazajuttatásában és könyvet is írt róla, azt írta: "Úgy érzem, mától a Szózatot is másképp hallom."  Továbbra is figyelemmel kísérte az utolsó hadifogoly életét, eleinte naponta beszélt Pannival, ahogy Toma András húgát becézték, később ritkábban, de jeles napokon meg is látogatta őket. Ahogyan Tapolcsányi Éva fotóriporter, a Bors korábbi képszerkesztője is, aki fényképeivel mesélte el Toma András hazatérésének és itthoni életének történetét, mély átéléssel és empátiával.

Hogy mi történt az alatt az 55 év alatt, amit Toma András hazájától és családjától távol töltött? Erről csak orvosi feljegyzésekből és a húga által feljegyzett szavaiból lehet következtetni. Ezekből kiderül: 

Toma András soha nem illeszkedett be abba a közegbe, amibe került, a hosszú évtizedek során örömet csak a munka és az evés jelentett számára. Ahogy írták róla: "állva eszik, a sarokban". Azt is feljegyezték, hogy a falra felírta: "Magyarország" meg "Nyíregyháza". Mégsem jutott eszébe egy orvosnak vagy ápolónak sem, hogy talán haza kellene juttatni. Az egyik lábát érszűkület miatt amputálták 1996-ban, amit talán még jobban fájlalt, mint a rabságot és az éhezést. 

"A lábát mindennap felemlegette. Talán még az ötvenhat évet sem fájlalta úgy, mint a lába elvesztését. Azt, hogy annyi évet idegenben töltött, szinte soha nem hozta fel, de a lábát azt szakadatlan. De sokszor volt, hogy elsírta magát!" - írja Anna. 

Bár a magyar nyelven annyi éven át nem beszélhette, mégsem felejtette el soha. Ahogyan a neveket sem. Abban, hogy megtalálták a családját, nagy szerepe volt, hogy emlékezett nevekre, helységekre. Toma András ennyi év, évtized után is tudta folytatni a Szózatot, ha elkezdték neki mondani, egészen addig: "Itt élned, halnod kell". Ezt le is tudta írni, és ez a felirat került a sírjára. 

Ha valaki, ő tudta, ez mit jelent.