Gyakorlatilag 27 éve ért véget a szovjet megszállás Magyarországon, miután a hazánkban ideiglenesen szolgálatot teljesítő Déli Hadseregcsoport egységeinek valamennyi tisztje és sorkatonája visszatért a Szovjetunióba. Ekkor hullott le minden lepel a 47 év elnyomás hadititkairól. A magyar kormánynak a kivonulásig ugyanis semmilyen pontos adata nem volt a nálunk szolgáló szovjet hadsereg katonai és polgári létszámáról, sem az itt raktározott hadieszközök pontos darabszámáról.
Addig tudomásunk sem volt arról, hogy a megszálló csapatok atomfegyvereket is tároltak hazánk területén. Ám azóta sem készült átfogó kutatás, pontosan hol és milyen tevékenységeket hajtottak végre a nálunk spájzolt atommunícióval. A szovjet csapatok úgynevezett taktikai atomfegyvereket, vagyis kisebb hatóerejű bombákat tároltak itt. A célba juttató eszköz pedig mobil indítóállásról kilőhető ballisztikus rakéta volt, illetve repülőgép, amelyre légi bomba formájában szerelték fel.
A kunmadarasi szovjet vadászbombázó alakulat 1962-ben kapta meg a Szu-7 B típusú gépét, amelynek feladatkörei között megtalálható volt a nukleáris csapásmérés is. A nukleáris légibombák megjelenése az 1960-as évek közepére tehető Magyarországon. A Magyar Néphadsereg állományában csak atomképességű tüzérségi hordozórakéták és indítóállványok voltak. Az atomfejeket háború esetén úgynevezett találkozási pontokon adták volna át a szovjetek. A kunmadarasi bázis közel 800 hektáros területével és két elit szovjet repülőezreddel az ország legnagyobb kiterjedésű repülőtere, amit méreténél fogva már az ötvenes évek óta kiemelt célpontként tartott számon a NATO. A kiképző és egyéb feladatokat ellátó repülőgépekkel együtt csaknem hetven katonai gépet rejtettek a hatalmas, vasbeton hangárok.
Az atombombák tárolására szolgáló raktár nem a föld alatt fekszik, hanem a földet hordták rá a bombabiztos, elképesztően masszív vasbeton szerkezetre. Mindezt a hatvanas évek első felében építették. Ennek megfelelően ötszörös kerítés vette körül, a külsőbe még áramot is vezettek. A két belső kerítés között kutyás őrök vigyáztak az atomtöltetekre. Négy atombiztos ajtón keresztül közelíthető meg a föld alatti bombatároló terem, amely oxigénfejlesztővel is rendelkezett. Hatalmas terheket emeltek, daru segítette a mozgatást, a külső állványzat nagy részét azonban fémgyűjtők már elhordták.
Az itt szolgálatot teljesítőket csak némákként emlegették. Mindenki tudta, mit csinálnak, de soha nem beszéltek semmiről. A titoktartási fogadalmuk nem adott évekre, hanem életük végéig szólt. Az őrszemélyzetet adó sorkatonák ide már soha nem jutottak be. Hazánkban két típusú ilyen raktárt használtak. Kiskunlacházán, Tabon és Császáron a Gránit nevű változat volt megtalálható, Kunmadarason pedig a Bazalt 641-es típus. A kunmadarasi szovjet bázis az őrzött repülőtérrel, saját kórházzal, tűzoltósággal, iskolával, hatalmas sportcsarnokkal, uszodával és színházzal, mozival kora menő lakóparkjának számított.
A romok közt sétálva hátborzongató és felemelő érzés keríti egyszerre hatalmába az embert, ahogy lelki szemeivel látja maga előtt a 3000 fős kisváros szellemépületeit élettel megtelni. Például hogy az iskola udvarán orosz nyelven nyüzsgő kölykök rúgják a bőrt, az uszoda szabadtéri nagy medencéjébe nekifutásból a vízbe csapódva versenyeznek a nagyfiúk, miközben a tőlük két méterre lefektetett vasúti sínen húzza be egy mozdony a vasmadarak napi etetésére szánt kerozinnal teli tartályvagonokat. A falubeliek bármikor szívesen nosztalgiáznak arról, amikor még a falu szolgálta ki a bázist zöldséggel, gyümölccsel, virágzott a csencselés. A szovjetek előszeretettel költötték a pénzüket a madarasi piacon. Békében, sajátos szimbiózisában éltek együtt a helyiekkel.
Miután a laktanyát átvette az állam, azonnal megkezdődött a pusztulás. Hónapokon át ment a szabadrablás, boldog-boldogtalan vitt mindent, amit ért. A helybéli szemtanúk szerint egyáltalán nem igaz, hogy a hazahívott oroszok vittek magukkal mindent, ami mozdítható. Mintha csak nyaralni indultak volna, néhány bőrönddel tértek vissza hazájukba. Amit meghagytak a tolvajok, azt pedig a természet szépen visszafoglalta az elmúlt évtizedek alatt. A terület csak néhány éve került jó kezekbe. Bár most már szinte menthetetlen az eredeti infrastruktúra.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.