Városi legenda? Idős dámák vadásznak szexre a Gerbeaud-ban

Harminc éve él a pesti szóbeszéd

Még a Kádár-rendszer utolsó évtizedében, a nyolcvanas években kapott szárnyra a mendemonda, hogy a híres-neves Gerbeaud cukrászdában hogyan ajánlkoznak fel selyemfiúk idősebb, ám tehetős dámáknak szexre. A fáma szerint a pénzes asszonyságoknak – akik a lehetőségre várva képesek voltak akár egész nap ott ücsörögni és kávézgatni, likőrözgetni – egy bizonyos rendeléssel vagy jelzéssel adták tudtára a dzsigolók, hogy pénzért hajlandóak őket úgymond szórakoztatni.

Meghökkentő, de még három évtized után is él a városi legenda: ha előjön a téma férfitársaságban, még ma is akad valaki, aki már élt ezzel a pénzkereseti lehetőséggel. Vagy van egy ilyen ismerőse. Vagy az ismerősének egy ismerőse.

Pásztoróra egy titkos szobában, pénzért

Több verzió is létezik, amelyek abban különböznek, hogy mi az egyezményes jel. Például, ha az ember a pincértől kávét kér szódával, vagy – mondjuk – fordítva teszi le a süteményesvillát, miután végzett, akkor a jelből értő idős hölgy egy különszobába vezeti. Ez a pásztoróra színhelye, ami után a dáma honoráriumot ad át. Sőt állítólag a szerencsésebbek hosszabb távon tervezhetnek az anyagi támogatással, ugyanis a rendszeres törődésért cserébe eltartják őket az asszonyságok.

A Gerbeaud legendája már az ezredfordulóra odáig fajult, hogy lényegében bármit rendelhetünk bármivel, bárhogyan fogyaszthatjuk, és teljesen mindegy, hogyan babrálunk az evőeszközökkel, az felhívás lesz keringőre, és tömött bukszájú éltes dámák üzleti ajánlatainak leszünk kitéve. Ennek tudatában ültem be a cukrászdába meginni egy kólát.

Nincs több vendég a pikáns sztori miatt

Míg vártam az üdítőt, Terminátor üzemmódban pásztáztam a terepet lehetséges megrendelőkre vadászva. Talán a késő délutáni időpont, a Tisztelet Társaságának közelben megrendezett eseménye vagy az esős idő miatt, de egyetlen selyemfiúra vadászó, nyugdíjaskorú hölgyet sem tudtam bemérni az egész cukrászdában. Viszont élve az alkalom adta lehetőséggel, személyesen a családi vállalkozásban működtetett hely főnök asszonyánál, Pintér Katalinnál kérdezhettem rá a 160 éves Gerbeaud körüli legendára.

– Nem tudom, honnan ered, de nagyon érdekes. Mindig érdeklődik iránta valaki, mint most maga is, és így marad életben a legenda – mondta. – Ez az egész mítosz annyiban igaz, hogy valaki hallja valahol, elhiszi, majd be­jön ide, hogy ki­próbálja. Én 19 éve vagyok itt, de soha ilyet nem tapasztaltam. Olyan viszont előfordult, hogy egy kolléganőmmel leültünk kávézni; mindketten túl vagyunk már az ötvenen. Odajött hozzánk egy vidéki fiú, hogy most ő segítene nekünk. Megkérdeztem, mit szeretne, mert ez nem az, amire gondol, de ő nem tágított, mert a barátjától ezt hallotta...

Pintér Katalin egyébként nem gondolja, hogy a városi legenda befolyásolná bármennyire is az üzlete forgalmát.

– Ez egy olyan dolog, hogy minden celebről vagy helyről vannak furcsa pletykák, nem érdemes velük foglalkozni – summázta.

160 év alatt sosem zárt be a ház

A 19–20. század fordulóján Gerbeaud Emil volt Európa legnagyobb édességgyártója. Volt idő, amikor háromszáznál is többen dolgoztak a cégénél. Jelenleg 200 körül van az alkalmazottak száma, ebből 39 cukrász. Külön szakember van a fagyikra, a macaronra, a csokoládéra, a bonbonokra, a különböző finom pékárukra vagy a tésztákra, de ők persze azért tudják egymást is helyettesíteni. A vezető cukrászok mindennap ellenőrzik a termékek minőségét a saját területükön. Ugyanakkor az alkalmazottak is megfogalmazhatnak szakmai észrevételeket, ezért nekik is mindennap ki van téve a kínálatban szereplő 50–55-féle finomság.

1858-as megépülése óta, azaz az elmúlt 160 évben az V. kerületi Vörösmarty téren álló Gerbeaud-ház mindig nyitva volt, sosem zárt be. Legfeljebb az fordult elő a történelmében, hogy a cukrászdában délelőtt csak kávét lehetett inni, délután meg csak süteményt lehetett enni.