Hatévesen még csak egy birkára ültették fel Márkot, pedig ő már akkor is egy hárommázsás borjúért könyörgött. Édesanyját majd’ kitörte a frász, de ráérzett, hogy férje mellett a fiának is a rodeó lesz az élete.
A negyedikes Márkot édesapja bátorsága és a rodeó izgalmas hangulata ragadta meg. – Én unszoltam édesapát, hogy ültessen fel egy bikára, de végül csak birkára engedte meg. Az is szuper volt – emlékezett első rodeós élményére a kiskamasz.
– Az anyja haja égnek állt, amikor meglátta a fiát rodeózni – vette át a szót a fiú édesapja, Tyuxi rodeóbohóc. – A frász kitörte, annyira féltette a fiát, de rögtön megsejtette, hogy Márknak is a rodeó lesz az élete.
Amikor a kisfia először ülhetett a háromszáz kilós borjúra, nem érte el ugyan az előírt nyolc másodpercet, édesapja mégis büszke volt rá. – Legyőzte a
félelmét, nagyon bátor volt. Megkönnyeztem az eredményt, éreztem, hogy a fiam igazán szereti a jószágokat és ezt a nagyszerű sportot.
– Szerintem semmivel sem veszélyesebb ez a sport, mint a síelés, viszont ez is adrenalint termel. Jó érzés harcolni a borjúval, aki ellened van, igyekszik levetni a hátáról – vallotta Márk.
A fiú elárulta: valójában csak édesapjáért aggódik, mert amikor a cowboyt leveti a bika, rodeóbohóc édesapjának kell a jószág figyelmét elvonnia. – Az nagyon rossz érzés, mert ilyenkor a hatmázsás dühödt bika akár ölni is képes, de édesapa rutinos és ügyes bohóc – magyarázta a kisfiú.
Márk ma már könnyedén teljesíti az elôírt nyolc másodperces időt. – Amerikában divat a sikeres sportteljesítmény után a westernkalapot a közönség közé hajítani. Amikor a fiam először teljesítette a szintidôt a veszettül ugráló borjún, ösztönösen lekapta a fejéről a rostélyos bukósisakját és a nézôk felé dobta. Mit csinálsz, fiam – kiabáltam –, tudod, milyen drága volt a sisakod? – nevetett Tyuxi.
