Varnus Xavér szívfacsaró vallomása: „Anya, csendben elutazott...”

Két hét telt el azóta, hogy a világhírű orgonavirtuóz elveszítette édesanyját. Terézia és Xavér az utolsó hetekben különleges utazásra indultak családjuk múltjában és ez az utolsó kaland olyan sokat adott mindkettőjüknek, hogy a zenész számára, ha nem is könnyűvé, de viselhetővé tette a veszteséget. Varnus Xavér most a Borsnak mesélt érzéseiről és az utolsó, intenzív másfél évről, amit ők ketten egy testként, egy lélekként éltek meg.

 – Édesanyám egy nagyon különleges ajándékot adott nekem élete utolsó másfél évében azzal, hogy az öcsém elvesztése után, egymásba fonódva éltünk, egyfajta utolsó, mindent felülíró szimbiózisban. 

– kezdte Xavér, aki örökké hálás lesz magának azért, hogy alig két hónappal ezelőtt rávette magát, hogy átnézze mindazt, ami a családja az utóbbi 120 évben felhalmozott a budapesti lakásban.

„Naponta el tudtam mondani neki, hogy mit találtam”

– A nagypolgári lakás százhúsz éve a családom birtokában van és soha nem kezdett ott renoválásba senki, ami azt eredményezte, hogy csak gyűlt és gyűlt a mi kis történelmünk, aminek a legtöbb részlete ismert volt előttem, néhány fejezete azonban nem. Anya halála előtt három héttel nekiláttam a szelektálásnak, ami életem legkülönlegesebb időszakát eredményezte, hiszen naponta el tudtam neki mondani, hogy miket találtam az ódon, emlékekkel teli falak között. Megtaláltam például az édesapámmal folytatott levelezéseiket, melynek minden darabját a hatvanas években keltezték. Ha fordítva történt volna, vagyis anya előbb megy el és én azután kezdek bele, akkor borzasztóan fájt volna olvasni a soraikat. Így viszont ez a pár nap egy meseszép, érzelmes utazás volt mindkettőnk számára, úgy, hogy tudtuk, ez a mi rekviemünk – fogalmazott az orgonaművész, aki belebotlott egy különleges fényképbe is, ami egy ötvenhat évvel ezelőtti karácsony meghitt, anya-fia pillanatát őrzi. 

– Találtam egy fényképet is, ami hároméves koromban, karácsony napján készült, amikor sétálni mentünk. Egy buszmegállóban megpihentünk és apa lefényképezett minket. Tavaly szenteste már kettesben indultunk sétára és elkészítettük ugyanazt a képet, pedig én nyilván nem emlékeztem a több mint öt évtizeddel korábbi pillanatra. Az egyetlen különbség a két fotó között, hogy az első, az korán reggel, pirkadatkor, míg a mostani a kora esti szürkületben született. 

 – mosolyodott el halványan Varnus Xavér, aki néhány nappal ezelőtt kísérte utolsó útjára édesanyját. Az asszony határozott kérését tiszteletben tartva, Terézia nem a családi kriptában lelt örök nyugalomra, hanem egy vidéki kisváros sírkertjében, édesapja mellett. Xavér ennek ellenére megtalálta a módját, hogy szülei az örökkévalóságban is együtt maradhassanak.

„Ők ketten, újra egyesülnek...”

– Anya kérése az volt, hogy ne a családi kriptába, hanem édesapja mellé temessem Kecelre. Mindössze hat éves volt, amikor a nagypapám meghalt, így számára az apja inkább csak egy mitikus valaki volt, de most majd bepótolják azt az időt, amit a halál egykor elvett tőlük, még ha ehhez, most neki el is kellett mennie. Amikor kiásták a sírt, megláttam nagyapám csontjait, amire végül rákerült anya koporsója. Amíg hordták rá a földet, az járt a fejemben, hogy egy napon, amikor a fakopósó már nem oltalmazza anya maradványait, ők ketten újra egyesülnek és ez a gondolat valami végtelen nyugalmat adott azokban a pillanatokban, ahogy az a tudat is, hogy ebben az egyesülésben valahogy én is ott leszek – idézte fel a végső búcsú pillanatait lapunk munkatársának az orgonavirtuóz, majd elárulta mire célzott az utóbbi gondolatával. – Éppen a temetés előtti este akadt a kezembe egy számomra nagyon kedves kendő, amit anya arcára terítettem közvetlenül azelőtt, hogy bezárták a koporsót. Egyszerűen azért, mert egy nappal korábban, megvágtam az ujjam és azzal állítottam el a vérzést. 

Elkövettem még egy csínyt, csak hogy apu is ott legyen vele és ő is ott legyen apámmal. Anya halála után levágtam egy hajtincsét és elvittem a családi kriptába. Apa mellé tettem, majd apám hamvai közül kivettem egy aprócska csontdarabot és még a ravatalon belehelyeztem anya tenyerébe. Így végül nagyapámmal együtt négyen vagyunk abban a sírban. Csak öcsém hiányzik, de remélem ő megbocsájtja nekem a hanyagságomat és nem tekint erre önzőségem jeleként – fejezte ki reményét Xavér, majd úgy döntött, elmeséli édesanyja utolsó két napjának szívfájdító és egyben lélekemelő emlékeit.

„Csendben elutazott...”

– Életem egy nagy fejezete lezárult azzal, hogy anya a kórházban a karjaimban ment el. Az utolsó két éjszakát bent töltöttem a kórház egyik orvosi szobájában. A halála napjának előestéjén valamiért el kellett menjek néhány órára. Amikor visszatértem, felhívott egy kedves barátom, akinek elmeséltem, hogy egy ideje a hagyományos széderesti zsidó vacsorákon elhangzó kérdés járt a fejemben, ami így szól: 

Egyszerűen tudtam, hogy előttünk áll anya földi létének utolsó hajnala… Reggel nyolckor belépett az egyik szívsebész a szobába és hozott nekem egy kávét. Majd bementem anyához és még tíz percig élt a kezemben… Pont úgy, ahogyan a szépregényekben számtalanszor megírták. Csendben elutazott… Ha mindezt nem csináltam volna végig, nem tudtam volna elengedni őt, de minden pillanatban ott voltam mellette és így könnyebb. Mostanra vált bizonyossággá számomra az, amit valahol mindig is éreztem, hogy minden ember egy láthatatlan és elvághatatlan zsinórral kötődik az édesanyjához. Most sem érzem, hogy ez a kötelék elszakadt volna és ez jól van így – mondta összekulcsolt ujjai fölött a távolba meredve Varnus Xavér.