Megadóztatják a tetoválást

Kávé és tea, végrendelet, szórólap, agglegény, ajtó, paróka, testékszer, illemhely: mi a közös bennük? Alighanem húszmillió forintos kérdés lenne egy tévévetélkedőn. Eláruljuk: a felsoroltakra vetettek már ki adót a történelem során.
Kávé és tea, végrendelet, szórólap, agglegény, ajtó, paróka, testékszer, illemhely: mi a közös bennük? Alighanem húszmillió forintos kérdés lenne egy tévévetélkedőn. Eláruljuk: a felsoroltakra vetettek már ki adót a történelem során.
Hatalmas összegekkel gazdagodott Magyarország államkincstára
A gazdasági fellendülést hozó húszas éveket követően a világválság Magyarország gazdaságát is visszavetette, amelynek stabilitása csupán a harmincas évek közepére állt viszonylagosan helyre, igen erőssé vált például a pengő. 1938-ban összesen 72 adójogcímen 1,2 milliárd pengő bevétel folyt be az államkaszszába, ennek 42,8 százaléka volt az úgynevezett egyenes adók és 16,3 százaléka a forgalmi adók mértéke. Mindezek mellett még az illetékek (13,4 százalék), a fogyasztási adók (12,3 százalék), a jövedékek (10,1 százalék) és a vámok (5,1 százalék) jelentették a legtekintélyesebb, adó jellegű bevételeket az akkori államháztartás számára.
Hiszik vagy nem, ha III. György angol király egy szép napon nem ébred arra, hogy a franciák ellen vívott, és győzedelmesen befejezett hétéves háború teljesen kiürítette a brit államkasszát, akkor jó másfél évszázaddal később Hitlert aligha sikerült volna megállítaniuk a szövetséges haderőknek. Kérdés ugyanis, hogy a szövetségesek az USA nélkül mire mentek volna. Márpedig az, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyáltalán létrejött, az 1775-ben kitört függetlenségi háborúnak köszönhető, hiszen a patrióták vezette lázadók ekkor szakadtak el az anyaországtól.

És hogy miért tört ki a függetlenségi háború? Kapaszkodjanak meg: az adók miatt! A végletekig kiürült államkasszát a brit parlament többek között a bélyegadóval igyekezett feltölteni. Ez azt jelentette, hogy minden jogi dokumentumra, újságra, levélre, szórólapra súlyos terhet jelentő bélyeget kellett ragasztani, a bélyeghamisítókat ráadásul akár halállal is büntethette a törvénykezés. Amerikában különösen a tizenhárom északi államban volt nagy az ellenállás és a felháborodás, aminek következtében alig egy esztendő múltán eltörölték a bélyegadót, ám jöttek helyette az úgynevezett townsendi törvények, amelyek minden olyan árut (például üveg, ólom, papír, festék) különadóval sújtottak, amelyeket a gyarmatokról visznek az anyaországba, valamint megmaradt a teaadó. Ez utóbbi elleni tiltakozás vezetett az 1773-as bostoni teadélutánhoz, amikor is indiánoknak beöltözött amerikaiak brit tearakományokat borítottak a tengerbe.

A gyarmatok és a brit hatalom közötti ellentétek elmélyültek, és két év múlva kitört a függetlenségi háború, 1776. július 4-én Nagy-Britannia tizenhárom gyarmata a függetlenségi nyilatkozat elfogadásával megalakította az USA-t. A többi pedig – így az amerikai részvétellel sikeresen megvívott nácizmus elleni harc –, ahogy mondani szokás: maga a történelem.

Pikáns utójátékként jegyezzük meg, hogy éppen a második világháborús amerikai részvétel miatt Pearl Harbor után az adókulcsok is az egekbe szöktek: kétszázezer dollár felett már a jövedelem 88(!) százalékát be kellett fizetni. Mi ehhez képest a bélyegadó?!

A szükség nagy úr
Amikor az adók történetét vizsgáljuk, feltétlenül szót kell ejtenünk az ókorról. Már egy sumér agyagtáblán is találtak erre vonatkozó feliratot, amely ezt hirdette: „hódolj az istennek, tiszteld a királyt, de félned csak az adószedőtől kell”.

A világ első zseniális közgazdásza nem volt más, mint a bibliai József. Az Egyiptomban felszabadított rabszolgából hercegi rangra emelkedett férfiú stratégiai búzakészletek elraktározására vette rá a fáraót, majd az éhínség idején ebből a készletből vásárolhatott a lakosság, ám csak úgy, ha a termény húsz százalékát beszolgáltatják a fáraónak. Íme, megszületett az egykulcsos adó! Ám az emberek nem lázongtak, elvégre a búza az életben maradásukat jelentette egy olyan korban, amikor csaknem mindenki éhezett.

Az asszírok és a perzsák elsősorban a meghódított népekre vetettek ki adót, míg az ókori görögöknél nemlétezett általános adófizetés, kivéve a háborúk idejét. Igaz, az athéni külföldieknek havi egy drachma különadót kellett leróniuk.

Természetesen a rómaiak is felismerték, hogy adó nélkül lehetetlen fenntartani az államot, amit jól mutat Charles Adams történész megállapítása: „Rómát a légiók mellett az adószedők tették naggyá”. A császárok bevezették a forgalom után fizetendő járulékot, amelynek mértéke minden eladott áru esetében egy százalék, ám rabszolgák „értékesítése” esetén ennek négyszeresét szabták ki. Ugyancsak ötszázalékos adót kellett fizetni a rabszolga-felszabadítás után, bár azt nem sikerült kiderítenünk, hogy ez a teher a szabaddá vált szolgát, avagy egykori gazdáját sújtotta.

Caligula az örömlányokat is megadóztatta: napi egy szeretkezés árát kellett befizetniük. Külön érdekesség, hogy egy későbbi császár, bizonyos Alexander Severus (uralkodott i. sz. 225–235 között) elrendelte, hogy a kerítőkre, kéjnőkre, férfi prostituáltakra kivetett adókat ne az államkincstárba fizessék be, hanem a színház, a Circus, az Amphiteatrum és a Stadium renoválására szánt pénzalaphoz kell csatolni. (Egyébként a XVI. század végén Itália egyes részein a prostituáltak általában a jövedelmük egynyolcadát voltak kötelesek befizetni adóként, míg napjaink holland törvényei szerint a prostituáltnak tizenkilenc százalék áfával kellene értékesítenie szolgáltatásait.)

Néhány hete tette közzé Róma városa azt a tervét,miszerint a világ egyik leglátogatottabb városában extra modern, interaktív, a turistákkal több nyelven kommunikáló illemhelyeket helyeznek üzembe. A projekt a Vespasianus „fedőnevet” kapta, s nem véletlenül: Titus Flavius Vespasianus ókori császár (9–79) volt az, aki a történelem során először vetett ki adót a nyilvános illemhelyekre. Hiába: a szükség nagy úr. A cár eredeti ötlete Azért az uralkodók olykor igencsak pihent agyú adók kivetésére is képesek. Igaz, élnünk kell a gyanúperrel, hogy I. Péter és VII. Henrik egymástól leshették el az ötletet. Minden oroszok cárja 1705-ben kettős céllal vezette be a szakálladót. Egyrészt ugye, jól jött ez az extra bevétel a kincstárnak (50 rubel szakállanként), másrészt azt akarta, hogy népe felvegye az éppen szakáll nélküli korszakát élő Nyugat aktuális szokásait. Az angolok szakálladója két évszázaddal korábban (1535) valójában csak a királyi önkényt volt hivatott demonstrálni: Henrik meg akarta határozni, ki jogosult arra, hogy szakállt viseljen, miközben ő maga mindvégig megtartotta formára nyírt arcszőrzetét.

Különös jogvitához vezetett az 1784-ben ugyancsak Angliában bevezetett kalapadó, amit arra találtak ki, hogy a gazdagabbak a jövedelmük alapján többet fizessenek be a közösbe, hiszen minél tehetősebb valaki, annál több kalapja van – gondolta a törvénykező. Csakhogy az adó kiszabása után éveken át tartó, végeláthatatlan perek sorozata kezdődött, amelyekben az érdekeltek azt vitatták, hogy amit ők a fejükön viselnek, az bizony nem kalap. Erre a parlament kénytelen volt külön törvényben rendelkezni arról, hogy mi is számít (adófizetési szempontból) kalapnak.

Az ipari termelés kezdetéig igen nehéz volt tetten érni, hogy ki mekkora jövedelemhez jut. A különféle egyházi és állami terményadókon, a háborúk idején kivetett hadiadókon, valamint a különféle terményekre, kiemelkedően fontos (például só) vagy éppen különleges (például selyem) árukra kivetett adókon túl is szükség volt olyan bevételi forrásokra, amelyeket az emberek többségére ki lehet róni, ráadásul úgy, hogy a sok képzett hivatalnokot igénylő ellenőrzés elkerülhető legyen. Ilyen adónem lett az ajtó- és ablakadó, amely – ahogyan ezt a Pallas nagylexikon is írta – „különösen megfelel a francia felfogásnak, mely lehetőleg mellőzi minden kutatását a személyi viszonyoknak”.

Ugyanilyen elgondolás alapján több mint másfél évszázadon át élt a füstadó, amelyet minden egyes kémény után meg kellett fizetni, és mivel egy birtokon belül több generáció is élt, ez bizony igen nagy terhet jelenthetett a családoknak, különösen a ködös és hideg Albionban.

Bolondos Amerika
No, demost már szóljunk napjainkról is! Az USAban se szeri, se száma a különféle helyi adóknak. Arkansasban a tetoválás és a testékszer után, Utahban a „meztelen vagy részben meztelen magánszemélyek által nyújtott szolgáltatások” után, Marylandben az „54 vagy annál kevesebb lapos kártyapaklik” után kell különadót leróni. Bármily furcsa, az USA több tagállamában adóköteles az illegális drogbirtoklás. Tennessee- ben például mindössze másfél évig élt ez az adónem, azután alkotmányellenességre hivatkozva eltörölték, pedig meglepően nagy bevételt hozott: 2005 januárja és 2006 júniusa között 2,7 millió dollárt fizettek be mindazok, akik marihuánát (3,5 dollár/gramm), kokaint (50 dollár/gramm) vagy cracket (200 dollár/gramm) vásároltak. A drogvásárlók – anonimitásuk megőrzése mellett – 48 órán belül kötelesek voltak leróni az adót. Bármily különös, a Világbank egyik jelentése szerint az Európai Unió országai közül Romániában kell a legtöbb különös adót fizetni. Prahova megyében a bolttulajdonosoknak a nyitva tartásért (gyakorlatilag az időért), míg több helyütt a csapadékért kell „tejelniük”. Minél több eső hullik, annál nehezebb elvezetni a vizet, érvel a hivatal. A lótartók állatonként 5 lejt fizetnek, amelyet aztán a költségvetés közvetlenül az Országos Lovászati Hatóság számlájára utal át. Azért a legbizarrabb ötlet kétségkívül a romániai Deda polgármesterének fejéből pattant ki. Traian Pascan ugyanis „bűbájadót” vetne ki a dedai boszorkányokra, akikhez nem csak belföldről, de külhonból is érkeznek a látogatók. Az ügyfelek rontás levételét, haragosokra szórt átkot, valamint babaáldást és sikeressé tevő varázslatokat rendelhetnek a boszorkányoktól.

Nincs kétségünk afelől, hogy az emberek többsége azt kívánná a bűbájosoktól, hogy az egész világra ható varázslatként egyszer s mindenkorra szüntessék meg az adófizetést úgy, ahogy van, szőröstül- bőröstül… vagyis inkább szakállastul!

Török Hanna