„Nem várhattam tovább” – idősek otthonába helyezte el demens édesanyját Keresztes Ildikó

Magyar fohász 2023 címmel íródott egy dal a pápalátogatás tiszteletére. Mit szóltál, amikor Varga Miklós és Vastag Csaba mellett téged is felkértek a dalban való közreműködésre?

Külön érdekessége ez a ge­ne­rá­ciók közös fellépésének: a karrierem elején Miki bábáskodott mellettem, a pályakezdő Csabit pedig én kísértem az első lépései alkalmával. Elkértem előre a dal szövegét és zenéjét is, és megismerve azt, örömmel rábólintottam a vállalkozásra. Nagyon jó csapat jött össze, öröm volt velük a munka. Hívő emberként is megérintett a felkérés, bár én a hitemet intim módon kezelem, nem verem nagydobra a dolgokat. Persze római katolikusként végigjártam a lépcsőfokokat az életemben, az elsőáldozástól a templomi esküvőig. Nem vagyok nagy templomba járó, de beszélgetek Istennel, amikor csak tehetem. Vigyázni kell, hogy az ilyen pátoszos magyar dalok ne váljanak túl patetikussá és ma­gyar­ko­dó­vá, ne essenek át a giccs kategóriába – erre Erdélyből jött magyarként hatványozottan odafigyelek. Aki meghallgatja az új szerzeményt, nem fog csalódni: szép és ízléses dal született.

„Manapság egyre több demens ember él”

Közeleg anyák napja. Hogyan köszöntöd anyukádat? Hogy van mostanában?

Az ő állapota nagyon kettős. Fizikailag a korát meghazudtoló állapotban van: már elmúlt 83 éves, ám néha követni is nehéz, annyira aktív.

Meg kellett hoznom életem egyik legnehezebb döntését: elhelyeztem őt – a már korábban vele élő rokkantnyugdíjas nagynénémmel együtt – egy szociális intézményben. Nem várhattam tovább az ő biztonsága érdekében – és a saját nyugalmam miatt sem. Nem szabad megvárni, amíg egy súlyos baleset elengedhetetlenné teszi a lépést, és arra is kellett gondolni, hogy úgy kerüljenek egy új helyre, hogy meg tudják még szokni és idővel jól érezzék ott magukat. Egy szuper otthont találtam nekik, a Bischitz Johanna Integrált Humán Idősek Otthonát, amelynek a vezetőnője Pál Zsoltné Enikő. 10 percre van tőlem ez a hetedik kerületi intézmény, szinte egy szállodában érezhetik magukat, de állandó szakszerű felügyelet mellett, és a közelség miatt én is sűrűn meg tudom látogatni őket. Sokszor vagyok külföldön, így viszont nem kell gyomorideggel elutaznom, mert biztonságban tudhatom őket. Nagyon közvetlen a kapcsolat, a vezetőnő, a munkatársak nagyon aranyosak és segítőkészek. Voltam már bent náluk mini­koncertet adni, hogy én is nyújthassak valami pluszt számukra.

Anyukád végigkísérte az életedet, a pályádat. Neki köszönheted a legtöbbet?

Mondhatnám azt is, hogy anyukám rám tette fel az életét. Néha úgy tűnik, szinte olyan, mint Teréz anya. Végtelenül jó volt mindenkihez világéletében, nem csak hozzám, sokak szemében abnormális módon is. 

Sokszor lelkiismeret-furdalásom volt, ha veszekedtem vele, de ez csak a lobbanékony természetem miatt van. Most pedig nehezen fogadom el az állapotát, hogy lerobbant a család motorja, hogy aki immár háromszor menekült meg a halál torkából, az most vesztésre áll a demenciával való küzdelemben. Viszont beszélnünk kell róla, mert azt vettem észre, hogy a világunkban ez még tabutéma, pedig manapság egyre több demens ember él. Ez korunk egyik népbetegsége – nem dughatjuk homokba a fejünket, ha erről esik szó. Emellett mi, magyarok ráadásul nagyon ítélkező nemzet is vagyunk: sokszor felmerül a vád, hogy milyen önző ember az, aki bedugja a szüleit egy otthonba. Nem néznek a dolgok mögé, hogy kinek mi a valós érdeke, ki mit tud felvállalni. Ma már nem él együtt több generáció, hogy mindig akadjon egy segítő kéz, egy állandó ápolónő alkalmazását pedig többnyire még egy átlagosnál jobb fizetésű ember sem engedheti meg magának.

„Nem panasz­kodhatom”

Említetted a sok munkát; idén is zsúfoltnak tűnik a naptárad.

Valóban, e téren nem panaszkodhatom, a színészi és az énekesi vágyaimat is kiélhetem a fel­ada­taim által. A Turay Ida Színházban is lesz új bemutatóm, az Arénában a Kero által rendezett Rómeó és Júliában játszom a hősnő édesanyját, jön az Égiek koncert, ahol az elhunyt művészek dalait adjuk elő számos zenésztársammal, és a saját együttesemmel is sok koncertem lesz. Nagyon klassz formációm van, szakmailag és emberileg is egy húron pendülünk. Csapatjátékos vagyok; a színházban is a társulati, a közösségi létet szeretem.

Ezek szerint mindkét szakmádat egyformán szereted.

Nem teszek különbséget, mindkettő nagy szerelem, kiegészítik egymást. Így kerek a világ: minden ambíciómat kiélhetem általuk, és nem marad hiányérzetem, hogy valamit nem valósítottam meg. Abszolút úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Annyit sajnálok, hogy nem húsz évvel ezelőtt, hanem csak ötvenes fejjel jött el ez a bölcs állapot, vagyis amikor tisztán lát az ember és felismeri az igazi értékeket. Habár idő és tapasztalat nélkül ezt elérni valóban hiú ábrándnak tűnik, felesleges ezen keseregni. De prímán vagyok, és ha te rendben vagy önmagaddal, akkor a környezeted is jól fogja érezni magát.

„A másik énem hiperérzékeny”

Jelenleg mi a legfontosabb számodra?

Nem érdekel már más a világból, csak a szépség és a jóság. Tudom, közhelyesen hangzik, de el kell jutni idáig, le kell hogy tisztuljon az ember gondolkodásvilága. Nem érdekel az emberek véleménye általánosan, csak a szeretteimé, nem hagyom befolyásolni magam negatív behatásoktól. Csak magamra koncentrálok, én vagyok a fontos, nem önzőségből, inkább túlélésből. Öntörvényű és határozott vagyok, megyek előre, de a másik énem hiperérzékeny, és sérülékeny is vagyok, amibe sokszor majdnem belehaltam, de az nem csak nekem lenne hatalmas gond. Halandók vagyunk: sem a luxuscikkeinket, sem az elszalasztott lehetőségeinket nem vihetjük magunkkal a sírba. Az a célom, hogy minőségi időt töltsek el a családommal, a barátaimmal, a kollégáimmal. Fontos a pihenés, az utazás is: nem engedhetem meg magamnak, hogy hullafáradtan lépjek fel. Az energiaraktárat újra kell tölteni, hogy ismét képes legyek adni magamból. Csak úgy tudok feltöltődni, ha elutazom: más benyomások, illatok, színek kellenek ahhoz, hogy regenerálódjak. Ezt már kiharcoltam magamnak. A beosztásom miatt ez inkább az év elejére esik, most voltam Thaiföldön, de Erdélybe visszamenni kis időre is borzasztóan pihentető és léleküdítő.

Akkor egyensúlyba kerültél önmagaddal.

Jóban vagyok a Jóistennel: végigvezetett a pályámon, kaptam tehetséget, és éltem vele. Megfelelően kell sáfárkodni vele, sosem visszaélni. Másik országból, pénz nélkül, ráadásul nőként indulva nem volt gyerekjáték felépíteni egy karriert, de sikerült. Biztosan lehetnék sikeresebb, de nem méricskélek. Díjaim is vannak, és ami még fontosabb: ahol csak megfordulok, érzem a közönség felém áradó szeretetét, ami a legtöbb, amire vágyhat az érző ember. De az élet apró örömeit is fel kell ismernünk; most sok munka után iszogatom reggel a kávémat, és Liza kutyám nem türelmetlen, hogy menjünk már sétálni. A legszeretettelibb társ, akit elképzelhetünk! Együtt nézzük, hogy az erkélyünkkel szemközti fán a szarkamama építi a fészkét nagy precizitással. De el kell jutni idáig. Anyukám már mosolygott, ha egy rügyező fát látott, nekem meg azt mondták a barátnőim fiatalkoromban, hogy az a bajom, hogy nem szeretem magamat. Egy-két röpke évtized, és helyükre kerülnek a dolgok. Csak a szeretet számít, semmi más, mert törékenyek vagyunk. Most halt meg Török Ádám és egy jó barátnőm Erdélyből, a balettiskolából – a pandémia alatt elvesztettekről nem is beszélve. Azt a kis időt éljük le megfelelően, szeretetben. Ne kérjünk, csak adjunk, és visszakapjuk ezerszeresen.