Varga Miklós: Életem álma tört derékba

Azt gondolná az ember: ilyen pályafutással a háta mögött, mindig tudta mit akart, és kiskorától kezdve művésznek készült...

Soha nem akartam művész lenni, sem énekes. Búvár akartam lenni, pedig víziszonyom van. Sportriporternek is mentem volna, de dadogtam. Majd geológiát tanultam, a mérnöki pálya is érdekelt. Életem álma azonban nem ezek közt volt: focista akartam lenni, ami sajnos nagyon hamar kiderült, hogy életveszélyes számomra, mert egy született szívrendellenességem volt (azóta szerencsére kinőttem), így derékba tört az álmom, hogy profi sportoló legyek. Ezért aztán úgy húszévesen egy tábortűz mellett eldöntöttem végre, hogy a zenével szeretnék foglalkozni egész életemben, s azóta meg sem állok.

Hogyan pihent a nyáron, mivel töltekezik, amikor éppen nem dolgozik?

Azt szoktam mondani erre, hogy majd pihenünk egy hosszabbat a ládában, tudom morbidnak hangzik, de én így ütöm el az élét annak, hogy bizony megy az idő. És annak ellenére, hogy én sem leszek fiatalabb, hála Istennek rengeteg a munkám is. Nálunk az a szokás a családban, hogy minden évben, ha törik, ha szakad, elmegyünk együtt a gyerekekkel nyaralni. Volt, hogy előadást is lemondtam ezért, olyan fontos ez a tradíció nekem! Időnek előrehaladtával félek azonban, hogy egyre nehezebb lesz ezt összehozni, és tartok tőle, mostanában idén volt az utolsó nyaralások egyike, melyen mindenki részt vett.

Miért mondja ezt?

A gyerekeket, akik már természetesen nem gyerekek, felvették különböző iskolákba, Szabolcsot a Színművészeti Egyetemre, Vivit pedig a Pesti Magyar Színház színiakadémiájára, így ősztől mindketten színészetet fognak tanulni, nagyon elfoglaltak lesznek.

Az Ön nyomdokaiba lépnek? Ezt is lehet mondani? Már sokan láthatták Önöket egy azon színpadon, sőt, nem ritka látvány az sem, hogy az ikrek közös dallal rukkolnak elő. Hogy érinti ez Önt, mint apát, és Önt, mint ikonikus művészt?

Soha nem kergettem őket az asztal körül, hogy színművészeket csináljak belőlük! Bennük van egy saját elhivatottság, melyet megpróbálnak fejleszteni. Apaként persze fantasztikus büszkeséggel tölt el, hogy nem csak nagyon jó testvérek a gyerekeim, hanem a színpadon is kiegészítik egymást. Megvan az összhang köztük. Művészként pedig próbálok elfogulatlan lenni velük. 

A lányom nagyon hamar, már 6-7 évesen odaállt, hogy tanítsam meg énekelni és gyönyörű hangja van a mai napig. A fiam hozzám hasonlóan kicsit későn érőként viszont gyermekként először nem tűnt kimagaslóan tehetséges énekesnek. Majd valami folytán Szabi is ráébredt a benne rejlő talentumra, és egy év alatt utolérte a nővérét. Egyébként tényleg nem hiszem, hogy elfogult lennék velük: kerek perec megmondom, ha valami nem jó. Ugyanakkor ma már ott tartanak, hogy mindketten jobban énekelnek, mint én valaha. Volt, hogy zokogtam a büszkeségtől Szabi egyik dalán.

Tud segíteni az előre lépésükben azért?

Megtiltották! Nem segíthetek, az önerejükből szeretnék elérni, amit tudnak.

Valahol elmesélte, hogy későn érő típus volt. Ezt hogy értette?

Az én életemben viszonylag későn jött a felfedezés, hogy színpadon állva fogok megöregedni. A gyerekek is már bőven 40 fölött születtek, ezt jelenti. Azt gondolom viszont, hogy már sok mindent megéltem, mire családom lett, és éppen ezért minden együtt töltött időt nagyon meg akartam élni velük. Míg kicsik voltak, például nem akartam semmiről sem lemaradni: az első léptekről, az első fogkiesésről. És igen, megtörtént, hogy lemondtam egy előadást is, mert a kis Vivit műteni kellett. Nagyon ijesztő volt, de szerencsére nem lett nagyobb baj, túl vagyunk rajta rég.