»Holesovicében kerestem egy újabb fülkét, koronákat hajítottam be a pléh csőrébe. A szám kicsengett, nem vették fel.«
Egy hannoveri számot hívtam a legtöbbször telefonfülkéből. Élt ’56-os rokonom a városban. Levelekben írta, átlőtt vesével menekült a határon. Hozzá, prof. dr. Tól Döméhez indultunk osztálytársammal, Dezsőkével. 1988-at írtunk, Dömét addig nem láttam.
Először Pestről hívtam.
– Éppen a műtőben van – mondta egy női hang. Itt megtört a vonal, elszakadt a damilra függesztett pénzérmém. Felszálltunk a prágai gyorsra. Holesovicében kerestem egy újabb fülkét, koronákat hajítottam be a pléh csőrébe. A szám kicsengett, nem vették fel.
A pénzünk elfogyott, stoppoltunk. Az NSZK-ban újra damilt akasztottam egy fémpénz peremére. Ott már akkor is okosak voltak a telefonok. Lenyelték az aprót, kéjjel csörgött a sok pfennigen az enyém.
Hannoverben szakadt az eső. Újabb hívás a kórház mellől. Döme befutott. A fülkében vártunk rá, ázott verébszagunk volt. Látszott, soha nem lehetett prof. Szakadt volt és lelakott, mint mi.
– Műtőssegéd vagyok, na. De anyádnak egy szót se! – kezdte. Döme anyám testvére volt. Bár akkor már ebben sem voltam biztos.
– És az átlőtt vese? – kérdeztem.
– Legyen az, hogy meggyógyult – felelte Döme, miközben kabátzsebébe ejtette az ajándék téliszalámit.
