Szekeres Adrienről sugárzik az életöröm - interjú

A művészi pálya mellett átlagos az élete

Bevallom, elgondolkoztam, hogy ön most popénekesnő vagy művésznő? Én az utóbbinak tartom.
Na de mi a helyzet önnel?

– Pont tegnap olvastam, hogy valaki énekművésznek titulálta magát. Ennek hatására én is elgondolkoztam, hiszen nem tudom, milyen megfontolásból, de az a jellemző, hogy művésznőnek szólítanak. Alapvetően popénekesnő vagyok, de az emberek úgy is ismernek, mint aki nagyon sok energiát fordított éneklés tanulására, tökéletesítésére, sőt, még a mai napig is mélyítem a tudásomat. Sok stílusban kipróbáltam magam, szélesítettem a repertoárt. Talán a mostani lelkemhez az énekművész megszólítás áll a legközelebb...

Ráadásul az egyik legelegánsabb énekesnő hazánkban. Hogy csinálja, hogy ennyire kiegyensúlyozott és sugárzó?

Nagyon nyugodt és harmonikus családban élek, ami ebből a szempontból is nagyon fontos. Már a pályám elején tudtam, hogy amellett, hogy énekesnő szeretnék lenni, egy teljesen normális életet is szeretnék élni: családdal, háztartással, hétköznapi élettel. Nagyon jó úgy kimenni a színpadra, hogy tudom, a hétköznapjaim töltenek. Ez a szakma napjainkra már nem a legegyszerűbb. Nagyon összetett feladatokat kell ellátnunk, sokféle ember alkotja a közeget.

Vallom, hogy mindenben fontos a másik oldalt is megismerni. Így amikor megszülettek a kislányaim, akkor egy picit kívülről is figyelhettem a szakmát. S bevallom: nem tudtam elképzelni akkor, hogyan térjek vissza úgy, hogy élvezni tudjam az egészet. Ekkor nagyon sokat olvastam, többek között Müller Pétert is. Valahogy így fogalmazott: az a legjobb, ha úgy csináljuk a dolgainkat, ahogyan tudjuk, ahogy jólesik. Ebbe belekapaszkodtam és onnantól így élem az életem. Nem volt több görcs és megfelelési kényszer. Lehet az ember sikeres, de a cél azért mindig csak a boldogság marad. Nyilván néha meg kell egy kicsit állni és átgondolni az eddigieket, a döntéseket, de a fő az, hogy mindenhol igyekszem azt adni, amit a leginkább tudok, ami én magam vagyok.

Ha jól sejtem, az is ad egyfajta pluszt, hogy a férje is szakmabeli...

Más lehet, megőrülne attól, ha a férjével napi huszonnégy órát kellene eltöltenie. Nálunk viszont ez remekül működik évek óta. Harmónia és szeretet van, ezen alapul az egész kapcsolat. Nagyon jó az is, hogy az életünk azonos időszakban feszültebb vagy stresszesebb egy kicsit, tehát ezt is együtt éljük meg és együtt oldjuk meg. Zenész ő is, azaz tudja, mivel jár egy énekesi pálya, én pedig tudom, mivel jár, amikor ő éppen zenét szerez. Ilyenkor még jobban toleráljuk egymást.

Lehet, hogy más kapcsolatokban nem adatik meg, hogy ennyire érezzék egymást a párok. Nagyon jónak tartom, hogy nekünk bizonyos helyzetekben nem kell magyarázkodni. A pályám elején tettünk egy fogadalmat, miszerint nálunk soha nem lesz olyan, hogy ki a főnök és ki mondja ki a végsőt. Közösen döntünk mindenben, ennek pedig már tizenhat éve. Ezzel egyébként kivédjük az egymásra mutogatást is.

A táskát nem dobják a sarokba: érdemes rendet tartani

A másik nagy közös feladatuk a lányok nevelése. Hamarosan kezdődik az iskola. Készülődnek már?

Igazság szerint mi már nagyon régen megvettünk mindent. Mi nem úgy zárjuk a tanévet, hogy a lányok bedobják a táskát a sarokba és majd szeptemberben kapkodva előveszik. Mi csinálunk egy amolyan lomtalanítást, amikor megválunk a felesleges eszközöktől és megnézzük, mit használhatunk jövőre. Július végén a tanszerlista szerint kiválogattuk, ami kell, és megvettük. Nyugalmasabb így. A férjem annyira nem várja az iskolakezdést, mert ő viszi őket reggel suliba és készíti a szendvicseket... Ám most sem fogja megúszni ezeket a teendőket.

Gyakorló édesanyaként egyetért abban, hogy a mostani gyerekek túlságosan leterheltek?

Talán az természetes, hogy a lányaink zenét tanulnak, ám teljesen önszántukból. Emília eddig furulyázott, most gitározni fog. A saját választása volt, ebben a hangszerben segíteni sem tudunk, izgalmas lesz... A mozgás is fontos, Jázmin újabban kosarazik, Emília pedig balettozik kitartóan. Egyébként szerintem nem túlterhelve vannak a mai gyerekek, hanem felesleges dolgokkal terheltek.

Sok olyat kell a fejükbe verni, ami nem biztos, hogy kell. Nyáron például én mindig kihívom őket a konyhába, hogy gyakorlatban tanulják meg a litert, decilitert és a többi mértékegységet. Így látják, tapasztalják és rögzül. Rajzolni is nagyon szeretnek, szeptembertől ezt is tanulják pluszban, de ezt is ők szerették volna. A nyaralás alatt is nagyon sokat rajzoltak, meg is lepődtünk. A cél az, hogy megtaláljuk, mihez van tehetségük és kedvük, és ezekben kell támogatnunk őket. Ráadásul ez az önbizalmukat is növeli.

A gyerekek rendben, jöhetnek a tervek

Mit tud nekik mondani akkor, ha úgy jönnek haza az iskolából, hogy azt mondták nekik: „nektek könnyű, a Szekeres Adrien az anyukátok”?

Úgy emlékszem, erre ennyire konkrétan még nem volt példa. Nagyon fontos az, hogy az ember milyen környezetben van. Mi igyekeztünk őket olyan iskolába íratni, ahol a gyerekek nem az ilyen külsőségek alapján ítélik meg egymást. Bár az is tény, hogy meg kell ezeket a harcokat vívniuk és sokszor meglepően érett módon reagálnak. Nem feltétlen kell mindig nagy lelkizésekbe belemenni. Ha ők jól vannak, ezeket a támadásokat sem veszik annyira fel. A kicsi sokkal lazább, spontánabb, a nagyobbik egy picikét érzékenyebb, de erősödik ő is. Összességében mind a ketten rendben vannak, szerencsére.

Ugorjuk egy kicsit vissza a zenéhez. Milyen tervei vannak a közeljövőt illetően?

Adventi koncerteket mindenképp tervezek és egy novemberi MÜPA-beli koncertet is. A Mátyás-templomban lesz egy hangversenyem, amit már nagyon várok, na meg az adventi koncertsorozatra is készülök már. Ami pedig nagyon fontos: egy új lemezen is dolgozom, amelynek remélem, az első dala már hamarosan hallható lesz. 2009 óta nem adtam ki új anyagot, de most már eljött az ideje...

Még több interjú, tanács és ezoterikus téma a pénteki Borsban megjelenő Lilla mellékletben.