Dévényi Tibor imád női cicikre dedikálni - interjú

A belváros szívében lakik, gyönyörű panorámával a városra. Hangulatos az otthona is, már amennyit látok belőle. A lehető legrosszabbkor érkeztem önhöz.

Az öntözőrendszerrel akadt némi gond, rosszul kötötték be, és amikor megnyitottam, elöntötte a lakást a víz. Már dolgoznak a hiba kijavításán, épp a vízvezeték-szerelőket várom. Szeretek itt élni, jó kijönni a teraszra, meginni egy kávét, olvasni és gyönyörködni a kilátásban.

Tágas lakásnak tűnik. Ön hét éve elvált, egyedül él itt?

Huszonhárom évi házasság után váltam el, de hát az ember nem maradhat egyedül, és nem is vagyok még olyan idős pali, hogy ne találtam volna társat magamnak. Van barátnőm, együtt élünk. Én a hatvannyolcadik évembe léptem, ő ötvenhárom éves. Még ez is tizenöt évnyi korkülönbség, de azért nem olyan vészes. A bulikban élvezem, hogy fiatal lányok vesznek körül és azt kérik, dedikáljak a cicijükre, de kapcsolatot velük nem szerettem volna. Mindig ámítja magát az a férfi, aki húsz, harminc, negyven évvel fiatalabb lányt választ magának, mert előbb-utóbb pofára esik. A legcikibb, amikor te ötven vagy, a barátnőd meg húszéves. Ez így nekem pont jó.

Két fiú édesapja, ők elfogadták az új párját?

Dani már felnőtt férfi, de Máté még csak tizenkét éves, neki még nagy szüksége van rám. Sokat van nálam és igen, mindketten elfogadták Beát. A volt feleségem már nem annyira, nem vagyunk túl jóban, de a gyerekek miatt korrekt a kapcsolatunk. 

Gyermekei anyja Dévényi Kathy, ismert sminkes. A hírek szerint az ön hűtlensége vezetett a kenyértöréshez.

Indok mindig van, de a döntést hosszú út előzte meg. Lefényképeztek egy lánnyal és hiába magyaráztam, hogy nem történt semmi, nem számított. Mondtam neki, hogy vagyok én annyira ravasz, hogy egy ilyen ügyet feltűnésmentesen intézzek, de nem hallgatott rám. Egyébként azt vallom, hogy amikor sok ilyen van, az nem veszélyes, de amikor csak egy jön, na az a veszélyes. Nem így történt, de ez lett belőle.

Nem tudom nem észrevenni, hogy sántít. Ennyire fáj mindkét lába?

Ez az 1989-es autóbalesetem következménye, amikor egy évig voltam kórházban. Ha odafigyelek, akkor nem sántítok, és szerencsére fájdalmaim sincsenek. Az orvosok szerint a protéziseim is jól állnak, egyedül a lépcsőket nem bírják. 

A baleset után attól féltettek, hogy nem állok talpra, de én küzdöttem. Miskolcon történt az eset és mivel Pataky Attila odavalósi, ő volt az első látogatóm. Azt mondta nekem: „lehet öreg, hogy ez egy szívinfarktustól mentett meg téged”. Nagyon pörögtem akkoriban. Egy idős bácsitól hallottam egyszer, hogy a Jóisten nem a korost, hanem a sorost viszi el, és ez így igaz. Ilyen az élet, nekem még dolgom volt. Jól vagyok, évente kivizsgáltatom magam, muszáj, Mátékámnak még szüksége van rám.

A telefonja csengőhangja a „Három kívánság, a kívánságomat…” kezdetű dal. Még mindig ennyire áthatja az életét a műsor?

1984-től 2000-ig ezerkétszáz kívánságot teljesítettem, huszonegy országban jártam, és hetvenkét világhíresség segített örömet szerezni a gyerekeknek, méghozzá ingyen. Nagyon szerettem csinálni. Ha valahol fennakadás volt a városban, biztos, hogy mi okoztuk. Mindenki noszogat, hogy miért is nem csinálom tovább, de én nem akarom. Ez így volt szép és kerek.

Nem szeretném, ha öt adás után odajönnének hozzám és azt mondanák, hogy sajnos Tibi bácsi nem hozzuk a nézettséget. Ennyi volt. Nem akarok versenyezni senkivel. Büszke vagyok arra, hogy 2000-ben Európa legjobb gyermekműsorának választották és arra is, hogy szombatonként, több éven át ismétli az m3 csatorna, így tudok egy kicsit nosztalgiázni.

Ön megtalálta a számítását a műsor végeztével is. DJ-ként járja az országot, ami az életkorát tekintve nem szokványos.

Úgy hét-nyolc éve dübörög a retromozgalom és szerénytelenül állíthatom, hogy én indítottam el az országban. Sokáig próbálkoztunk a nosztalgiadiszkókkal, de a kutyának sem kellettek. Aztán jött egy új szó,  a retró, és minden megváltozott. Manapság a retróval és a wellnessel  mindent el lehet adni. Engem az egyetemisták meghívtak egy tábori buliba. Azt hittem, hogy csak cikizni akarnak. Egy órát kértek tőlem, de mikor még reggel is alig tudtam abbahagyni a keverést, éreztem, hogy valami elindult. Tele vagyok fellépésekkel, fesztiválok, városi és falunapok, egyetemi bulik. Megtaláltam a helyem.

Nem fárasztó nekivágni az éjszakáknak és hajnalig szórakoztatni a fiatalokat?

Hát igen, így hatvannyolc évesen ez nem átlagos dolog. Nem szokványos, hogy egy nyugdíjas éjszaka teli torokból üvölti, hogy Modern Talking. Én megyek előre, csak előre lehet menekülni. Mindig mondom a nagyfiamnak, hogy szóljon, ha cikivé válok. Ő meg viccesen meg szokta jegyezni, hogy ne hozzak szégyent a nevemre.

Szerencsére olyan kereslet van rám, hogy nem kell abbahagynom. Ha megtenném, akkor egy év múlva dzsörzé-nadrágban, szandálban, csörgő nejlonszatyorral mennék a boltba a csirkenyakamért és belehalnék abba, hogy nincs szükség rám. A nyugdíjasok legtöbbje ugyanis ebbe betegszik bele. Amíg lehet, csinálom, csak egy bulit már három-négy nap alatt pihenek ki. Azt vállalom el, ami tetszik. A kereskedelmi csatornák állandóan megkeresnek, hogy menjek ide vagy oda, csináljak ezt vagy azt, de én olyanban nem szeretnék részt venni, ami nekem megalázó. Ennyi idősen nem akarom, hogy például, hogy a dzsungelben rugdossák a hátsómat. Ezekből már kiöregedtem.

Hatvan éve van a szórakoztatói pályán. Ahogy a mondás tartja, ez gombócból is sok.

Én már gyerekkoromban is színésznek készültem. Megnyertem egy országos mesemondó versenyt, és ez által nagyon kezelhetetlen gyerek voltam. Mindennap jött a rádió, a tévé hozzám, engem akartak. Ez nagyon izgalmas dolog volt. Kilenc­évesen már játszottam, 1965-ben pedig parodistaként megnyertem a Ki mit tud?-ot.

Aztán jött a Színház és Filmművészeti Egyetem, majd a Vidám Színpad, az újságírás és 1972- ben átnyergeltem a disc-jockey-ságra. Hárman csináltuk az országban, a B. Tóth Laci, Cintula és én. Bármelyikünk nevét kiírták egy buliba, az azonnal megtelt. Rádiózás, újságírás, tévézés. Mindig erről szólt az életem, nekem ez volt a természetes. Egy perce sem untam meg.

Egy időben újságíróként is dolgozott. Nem hiányzik az írás?

Dehogynem. Gondolkozom is egy blogon, melyet Történeteknek neveznék. A régi és a mai emlékeimet, érzéseimet jegyezném le benne.  Leírnám, ami eszembe jut. Az írás a véremben van, annak idején több helyre is publikáltam, rovatvezető voltam, de mivel a beatzenéről írtam, soha nem jelentett gondot összehangolni a többi munkámmal.

Képes akár egy percre is ellazulni vagy még szabadidejében is az új zenéket kutatja az esti bulikra?

Olvasok. Azt mondják, háromezer könyvet kell elolvasni ahhoz, hogy az ember átlagos műveltséggel haljon meg. Én kétezer környékén járok. Nem igazán kívánkozom ilyenkor emberek közé. Bridgelni még eljárok, azt szeretem, de jó itthon lenni.